A zene varázsa

2012.10.26. - Írta: Pándi Marianne,zenei publicista

A zene varázsa

Azoknak, akik orvosokkal állnak valamilyen kapcsolatban – és e lap olvasóiról ez látatlanban elmondható! – bizonyára van már tapasztalata arról, mit jelent az orvosok számára a muzsika.

Tátrai Vilmos halála után gyermekei kiadtak egy emlékkönyvet, amelybe írtam egy rövid cikket arról, milyen is volt a Zeneakadémia nagyterme egy-egy koncerten, ahol a Tátrai-vonósnégyes muzsikált: orvostársadalmunk legnevesebb képviselői ültek a széksorokban. Legtöbbjükről tudni lehetett, hogy maga is muzsikál sőt, Tátrai Vilmos rendszeres közremûködője házi hangversenyeinek. A természettudomány világhírû nagyjairól is tudjuk, mennyire szeretik a zenét: Teller Ede bármelyik zongorához odaült, és fejből eljátsszotta Beethoven „Hammerklavier”-szonátáját, amely tudvalevően a legnehezebb e mûfaj alkotásai között! De, hogy ne szorítkozzunk a kiemelkedő diplomások zeneszeretetének felidézésére, engedtessék meg e sorok írója számára, hogy felidézze itt azt az élményét, amely talán ehelyütt is meggyőző példája lehet annak, mit jelent a muzsika.

Az egykor nem kis sikerrel működött Országos Filmharmónia rendszeresen szervezett hangversenyeket az ország vidéki tájain, nem hagyva ki a távoli falvakat, és azok ifjúságát sem: legnagyobb mûvészeink készségesen járták a vidéket, hogy hangversenyt adjanak akár az érdeklődő felnőttek, akár az iskolás gyermekek számára. Ez utóbbi rendszerint valamelyik tanóra helyett zajlott le az iskola tornatermében. Ezekhez a hangversenyekhez az elhangzó zenék ismertetését élőszóban végezték, és a funkciót magam is lelkes örömmel láttam el mintegy három évtizeden át. A zenehallgató közönséggel közvetlenül szembekerülni felemelő és egyben tanulságos tevékenység is volt egy „hivatásos” zenei publicista számára.

Egyik kiváló zongoraművészünk járta egyik távol eső megyénk városait-falvait, az ő produkcióit ismertettem. Munkatervünk utolsó pontja egy sajátságos rendezvény volt: egyfajta büntető intézet fiatal bentlakói számára kellett hangversenyt adnunk. Ezek a fiatalok javító intézetben letöltött idejük után tartózkodtak itt, afféle átmenet gyanánt a mindennapi élethez. Nagyon izgultunk, hogyan fogadják majd a sok rosszat megélt fiatalok a zongoramûvész mûsorán felhangzó Schubert-mûveket. Féltünk, nincs mit szépíteni ezen, hiszen egy közönséges ifjúsági hangversenynek is akadtak fegyelmezetlen hallgatói, akik zajongtak produkció közben, próbára téve az előadómûvész idegeit. Az ismertető számára is kockázatos, hogyan fogadja szavait a hallgatóság, érti-e, unja-e azt, amit mond? Egy hosszú élet több száz hangversenyére visszaemlékezve sem tudok még egy példát felidézni ilyen hallgatóságról: falták a Schubert-zene minden hangját, a levegőt megtöltötte élvezetük zsongító árja, nemcsak csönd volt itt a zongorajáték alatt, de ihletett poézis. És közben nem győztem azon gondolkodni, mi volt ezeknek az életében, aminek ennyire örülhettek volna? Mit éltek át eddig a büntető – javító fegyelem mellett? Maga a zongoramûvész is hatása alá került ennek az elragadtatásnak, és e hosszú turné élményei helyett egész úton hazafelé ezekről a kamaszokról beszélgettünk.
Hát ennyit – is! – jelent a zene.