Gyermekként még azt sajnáltam, hogy egy évben csak egyszer élhetjük át ezt az ünnepet.
Ma már azt kívánom: bárcsak évente legalább egyszer megélhetném azt a boldogságot, amit gyermekkorom karácsonyain. Milyen kár, hogy mára ez a pár nap részben más jelentést kapott! Hetekkel korábban törjük a fejünket, kinek mit vegyünk, majd a munkahelyi nagy hajtások után, a maradék időnkben végül megvesszük azt, amit kapunk. Lehetőleg valami drága holmit, hiszen örömet akarunk szerezni. Beszerezzük a több napi, különleges és változatos ételekhez szükséges összetevők sokszorosát, sütünk, főzünk, takarítunk, huszonnegyedikén még elszaladunk néhány ajándékot megvenni. Csomagolunk, fát díszítünk, sokat késünk, vagy tőlünk késnek, de végül mindenki megérkezik. Fáradtabban, éhesebben, kimerültebben, idegesebben, mint az év bármelyik dolgos hétköznapján.
Elkezdjük a vacsorát. Majd a kimerültségtől és a jóllakottságtól bódultan megajándékozzuk egymást. És ekkor megtörik jég. Mindig meghatódom azon a szereteten, ami az ajándékokból sugárzik. A figyelem, amely kitalálta, hogy minek örülne a másik, a munkával töltött órák és napok, amelyek megteremtették a rávalót, a keresgélés, mindez együtt olyan kincs, amit az ajándékozott tárgy ugyan csak megtestesít, de pont ettől válik annyira fontossá. És ez a kincs igenis ott van minden ajándékban. Az ajándék a legfontosabb üzenetet hordozza: szeretünk és szeretnek. Nem a kandalló, vagy a tűz, hanem ez a kölcsönös szeretet az otthon melege.
Sokan viszont nem ilyen szerencsések. Gyakran találkozom „fázó” családokkal, akiknek a Karácsony kényszerű együttlét, alkalom az újabb veszekedésekre és a még fájdalmasabb lelki sebek begyűjtésére. Jobb híján, napokon keresztül nézik a karácsonyi filmeket, meghatódnak a kitalált figurák életét átélve. Eközben a saját életük egyre kevesebb nevetést és meghatottságot hoz számukra. Talán csak sírásból többet, vagy már azt sem. Pedig nagyon is vágynak minden jó érzésre, amit egymásnak adhatnának. Az évekig ásott és mélyített, közöttük tátongó szakadékok azonban áthidalhatatlannak tűnnek.
Szerencsére találkozom olyan családokkal is, akik képesek voltak hidat építeni, közeledni egymás felé. Akik fel merték vállalni, hogy problémáik vannak, és volt elég erejük szembenézni ezekkel. Majd elszántan, és reményteljesen törekedtek kapcsolataik rendbehozására, ha egyedül nem ment, hát segítséggel. Mert van segítség. Senkitől sem várható el, hogy sorsába beletörődve, nélkülözze az otthon melegét, hogy fázzon azok között, akiket valójában a legjobban szeret. Hiszen a család olyan energiaforrás, amit nem pótolhat semmilyen tevékenység vagy egyéb kapcsolat. A család minden tagjának szüksége van egymásra. Hogy nemcsak Karácsonykor, hanem az év minden napján éltessen, és védjen az otthon melege.
Az otthon melege
- Írta: Krepelka Ágnes, pszichológus
Az első kép, ami erről eszembe jutott, egy kandalló izzó fahasábokkal, lobogó tűzzel. A kandalló egy faházikóban van, amely az erdő közepén áll. Havas fenyőfák veszik körül, mérhetetlen békét, nyugalmat és biztonságot sugározva. Különösen jól esik gyönyörködni ebben a szép tájban, az ablakon keresztül, a kandallónál melegedve. A ház népes: kicsik és nagyok, egy szerető család tagjai készülődnek Karácsony estéjére. Kellemes duruzsolás, nevetés és a vacsora ínycsiklandozó illatai kavarognak. A képnek azt a címet adnám: „Boldogság”.