Őszi emlék

2010.09.30. - Írta: Betsy Carter

Őszi emlék

A mítosz és a valóság közötti különbség oly mélyre van tudatunkban eltemetve, hogy az idő múlásával, bármennyire is szeretnénk képtelenek vagyunk megtalálni azt. Vajon tényleg flörtöltem a Parlament előtt posztoló merev arcú őrrel kilenc éves koromban, ahogyan azt a családi legenda őrzi?

Valóban egy szempillantáson múlt, hogy a papám elkapta szoknyám szélét, amikor harmadik emeleti lakásunk erkélykorlátjára mászva éppen szárnyalni készültem a madarakkal? Az igazság a gyermekkorunkról valahol a sok lapozgatásoktól meggyűrődött fotóalbum képei és a szájról szájra járó, éveken át kiszínezve elmesélt anekdoták között rejtőzik.

Valahogy így érzek, amikor az édesanyám fésülködő tükrére gondolok. Nem tudom milyen is volt valójában az a monumentális, mélybarna mahagóni asztal, fölötte ablakméretű tükörrel, meleget adó sárga lámpákkal, de emlékeimben ez a csodálatos átváltozások színtereként él.

Négyéves lehettem amikor először megláttam, hogy a fiókból előhúz egy félelmetes sebészi műszert. Ez valójában egy szempillagöndörítő volt, ollószerű fogóval. Csak néztem, s vártam, meddig bírja, mikor jajdul fel a fájdalomtól. Nem tette. Amikor nem volt otthon, belopództam a szobájába, s megpróbáltam utánozni. Sohasem sikerült.

Hasonlóképpen lenyűgözött az a cirádás kék betűs, arany doboz, amely tartalma engem a festék és a gyurma keverékére emlékeztetett. Elhűlve láttam, hogy édesanyám szép hosszú ujját beleszúrva egy-egy foltot az arcára ken belőle. Úgy hittem, hogy a bohócarcot az orra hegyére kent piros festékkel teszi tökéletesebbé, ám ehelyett egy kis szivaccsal elsimította arcán a festéket, amitől bőre bársonyos lett, a naplemente színeitől.

Mégis leginkább amire emlékszem: az a szobában elhatalmasodó csend volt. Ki merte volna szavakkal megtörni a varázslat uralmát? Így felnőtt fejjel visszanézve ez a csend különös volt, hiszen később, mikor messze sodort tőle a sors órákon át beszéltünk telefonon.

Akkor is sokat lefetyeltünk, amikor lefekvéshez készült: „Gyere szórakoztass, amíg megcsinálom a hajam” - szólított, s ilyenkor mindenről beszéltünk. Az iskoláról, a fiúkról, a ruhákról. Hosszasan és bizalmasan, titkokat suttogva. Ezekben a pillanatokban nem éreztem magam magányosnak.

Összegömbölyödtem a fotelben, mint a kiscica, és nagyra nyílt szemekkel csodáltam őt. A színes kis gurigák ott sorakoztak a papírdobozban, arra várakozva, hogy valaki szép sorba rakja őket, s akkor vidám kisvonatként végigpöfékeljenek a hálószobán: Csi-hu-hu. Ehelyett édesanyám fürge ujjakkal egyenként fölkapkodta a hajcsavarokat, és hatalmas, bonyolult építményt kreált a feje fölé. A legtöbb reggelen fejfájásra panaszkodott, amit én nem is csodáltam.

Az anyámat az emlékeimben halhatatlanként őrzöm, s mindig úgy látom magam előtt, ahogyan akkor kislánykoromban csodáltam, a fésülködő asztala előtt. Néhány éve halt meg egy ködös, borús őszi napon. Akkor már régóta betegeskedett, lefogyott, bőre ráncos volt, szeme beesett, haja kevés és ősz.

A temetés után a nővéremmel átnéztük a szobáját. Könnyek nélkül, szótlanul gyömöszöltük be a cipőit egy nagy fekete szemeteszsákba. Ruháit szétválogattuk, ami még használhatónak tűnt, összehajtogattuk, és szétosztottuk a szomszédok között. Gyorsan túl akartunk lenni az egészen.

Amikor a fésülködő asztalhoz léptem, a tükörbe pillantva megláttam őt: rejtélyes pillantását, bársonyos arcát, hosszú, hullámos haját. A fiók mélyén megtaláltam a szempillagöndörítőt, az arcpúder dobozát, s a hajcsavarókat. Nagyon óvatosan becsomagoltam, s magammal vittem őket 2000 kilométerre, otthonomba, ahol úgy vigyázok rájuk, mint a családi ékszerekre.