Saspáfrány, közönséges aggófű és társaik
A növények gyógyító erejének sokfélesége napjainkban mind többünk számára egyszerű, de igen fontos lehetőség a természetesebb életre, illetve a kockázatmentes gyógyulásra. De vajon léteznek-e olyan növények is, amelyek ellenkező, azaz károsító hatásúak, netán egyenesen okozói lehetnek egyes elváltozásoknak, tüneteknek, betegségeknek? A kérdésre, most tán meglepő módon, igennel kell válaszolnunk.
Igen, vannak olyan növények-szerencsére nem túl sok – amelyek egyes anyagcseretermékeik, hatóanyagaik révén okai lehetnek egyes tünetcsoportoknak. Fontosságnál fogva kiemelt figyelmet érdemelnek a növényvilág azon tagjai, amelyek rákkeltőnek, rákot okozónak bizonyultak. E növények legfontosabbjait szeretném most bemutatni, mindannyiunk okulására.
Erdeinkben – főleg a dunántúli tölgyesekben, erdei fenyvesekben, de másutt is –, parkjainkban, a kertekben gyakran találkozhatunk az igen dekoratív saspáfránnyal. Ez a páfrányfaj majdnem valamennyi földrészen előfordul. Ausztráliában és Új-Zélandon azonban egy rokonfajta él. A saspáfrány nagyon elterjedt, közönséges növény, hiszen a botanikusok felmérése szerint Földünk negyedik-ötödik gyomnövényfaja! Angliában például – körülbelül – 1,3 millió hektár területet borít e növény. Európában főleg az atlanti - szubatlanti területek gyakori faja, amellyel akár 1700 méter magasban is találkozhatunk.
Mi jellemzi a saspáfrányt?
Erős, fejlett gyökértörzse (rizómája) van, ami sok tápanyagot képes raktározni, egyben magyarázatát is adja, miért tud szinte bármely környezeti hatást, akár egy tűzvészt is túlélni, és meglepően gyorsan regenerálódni. A növény nagy alkalmazkodóképességében szerepet játszik az, hogy speciális gombafajokkal szimbiotikusan élhet együtt, aminek jelentős szerepe van egyes fémek felhalmozódásában, illetve a talaj bizonyos fokú „méregtelenítésében” is. A föld feletti rész tulajdonképpen a rizómából kifejlődő, egyetlen, igen nagy méretű 2 méteres összetett levél, amelyek fonáki oldalán – az úgynevezett szoruszokban – képződnek a növény szaporodását biztosító spórák.
A növény magyar neve a levélnyél szöveti szerkezetére utal, ennek edénynyalábjai a kétfejű sasra emlékeztetnek. A saspáfrány körülbelül életének harmadik-negyedik évében hoz létre először spórákat, ezek száma évente és növényenként a 300 milliós nagyságrendben mozog. Páfrányunk nem válogatós a talajban, szinte mindenhol megél, s a gázcserenyílások takarékos működése következtében – eltérően a legtöbb páfránytól – a száraz időszakokat is át tudja vészelni.
A mutatós saspáfrány azonban egy rákkeltő anyagot, a ptaquilozidot is tartalmazza, egy rákkeltő anyagot, a ptaquilozidot is tartalmazza, egy úgynevezett szeszkviterpén típusú vegyületet, méghozzá nem jelentéktelen mennyiségben. A növény aktuális ptaquilozidtartalmát sok tényező befolyásolhatja, akár több ezer milligrammnyi mennyiség is kimutatható a növény száraz tömegének kilogrammjában. 1998-ban egy másik, hasonló szerkezetű és hatású vegyületet is találtak.
Veszélyes élelem
A saspáfrány fogyasztása a világ egyes részeire főként a történelmi időkben volt jellemző, de egyes népeknél még ma is előfordul (észak-amerikai indián törzsek, Szibéria, Japán). A fogyasztást megelőzően általában a fiatal hajtásokat vízben főzik meg, aminek következtében a károsító anyagok egy része hatástalan lesz. Az utóbbi idők felmérései sajnos egyértelmű összefüggést állapítottak meg a növény fogyasztása és az emésztőtraktus daganatos megbetegedései között. A statisztikai adatok félelmetesek, hiszen a saspáfrányt fogyasztók esetében a nyelőcső és a gyomor tumoros eseteinek száma 5-8-szorosan múlja felül a saspáfrányt nem fogyasztóknál tapasztalható esetszámot.
Az igazi veszélyt azonban valami más jelenti, éspedig annak lehetősége, hogy a rákkeltő (karcinogén) vegyület(ek) állati eredetű élelmiszerekbe juthat(nak) át. Míg a haszonállatok húsa nem, addig tejük sajnos szerepelhet ilyen közvetítőként. Észak-Walesban és Costa Ricában például – mint az elvégzett felmérések igazolták – a saspáfrányos területeken élő szarvasmarhák tejét évekig-évtizedekig fogyasztó lakosság körében 2-3-szorosan nagyobb a gyomorrák előfordulásának kockázata. A vizsgálatok és számítások szerint például a szarvasmarhák szervezetébe jutó rákkeltő molekula 8-10 százaléka választódik ki a tejjel, s az ilyen tej fél liternyi mennyiségét fogyasztó személy akár 10 mg karcinogén anyagot is felvehet. Ráadásul, a felvett anyag hatásának hosszú ideig semmi érzékelhető jele, tünete.
Vajon hogyan fejti ki csendes, lassú, de egyértelmű hatását a karcinogén molekula? Már 1987-ben felmerült a hatásmód magyarázataként a genetikai információt hordozó DNS-molekulák károsodásának lehetősége. Eszerint nem a ptaquilozidmolekula, hanem bomlásából keletkező egyik termék módosíthatja a DNS-molekulát kémiailag, ami a karcinogenezis első lépése lehet. A kémiailag átalakult genetikai kód úgynevezett pontmutációt okozhat, előidézve ezzel egyes kóros hatású fehérjék keletkezését.
Mindössze néhány éve derült fény arra, hogy a saspáfrány nemcsak tartalmazza a veszélyes anyagot, hanem a növényből a talajba is kerülhet belőle, azaz van elvi lehetőség az anyag mikromennyiségének esetleg az ivóvízbe jutására is. Mindezek fényében a saspáfrány a rákkeltő hatású növények sorának első helyén áll.
A közönséges aggófű, a fészekvirágzatúak családjának tagja, viszonylag kistermetű, lágyszárú, egy- vagy kétéves növény. Levelei élénk zöldek, szárnyasan hasogatottak, szélük fogazott, az alsó levelek nyelesek, a felsők szárölelők, a levélváll füles. A virágszerkezet jellemzője, hogy – ellentétben a nemzetség többi fajával – a fészkek csak csöves virágokból állnak. A virágzás igen hosszú: márciustól akár novemberig is eltarthat. Az aggófű őshazája a Földközi-tenger nyugati medencéje, de ma már az egész Európában megtalálható. Gyomtársulások, szántók, parlagok gyakori faja, különösen, ha a talaj nitrogénben gazdag.
A növény – hasonlóan sok más aggófű fajhoz – pirrolizidinvázas alkaloidokat (legfontosabb a senecionon) tartalmaz, körülbelül összesen 0,5 százaléknyi mennyiségben. A növénnyel szennyezett takarmányt fogyasztó állatok esetében aggófűmérgezés (szenciózis) következhet be. A pirolizidin alkaloidok oxigenáz enzimek révén pirrolszármazékokká alakulnak, melyek a makromolekulák kémiai módosítása révén karcinogén hatásúak.
A martilapu egy érdekes, szintén fészekvirágzatú, hengeres gyökértörzsű, évelő faj. Kora tavasszal (február–március) jelennek meg a virágok, majd csak ezt követően fejlődnek ki a levelek. Az aranysárga, csöves és nyelves virágokból álló virágzatok tőkocsányon nyílnak, amelyet pirosas-barnás pikkelylevelek borítanak. A 10-30 centiméteres levelek tőállóak, kerekdedek, karéjosak, a fonáki rész molyhos. A martilapu eurázsiai flóraelem, amely hazánk minden részén elég gyakori, az Alföld középső részét kivéve. Sokszor pionír növényként találkozhatunk vele, lazább, bolygatott talajokon.
A fekete nadálytő erőteljes gyökértörzsű, érdes hajtású, évelő növény, az érdes levelűek családjának tagja. Szára 30-80 centiméter magas, nagy tőlevelei (25 centiméteresek is lehetnek) tojásdadok vagy lándzsásak, nyelesek. A szárlevelek kisebbek. Virágai különböző színűek lehetnek: általában a harang alakú párta vörös, ibolyás, de lehet sárgás vagy fehér is. Virágai levélhónalji kunkorvirágzatot alkotnak. A virágzás ideje: május-július között. A nadálytő Eurázsiában őshonos növény. Mocsárrétek, vízpartok, nedves rétek igen gyakori, néhol tömeges faja. A nadálytő legfontosabb hatóanyaga a rákkeltő hatású szimfitin, amely a növény levelében, gyökerében 0,2-0,3-százaléknyi mennyiségben fordul elő.
A közönséges farkasalma hengeres, elágazó, tarackszerű gyökértörzsű növény. Szára egyenes, 50-70 centiméteres, nem fásodó, felső részében majdnem kúszó. Levélállása szórt, levelei nagyok, bőrszerűek, mélyen szíves alakúak. Virágai a levélhónaljakban, leginkább hármasával-ötösével nőnek.
A sárga virágok kétoldali szimmetriájúak, forrtak. A virágszerkezet sajátosan alakult ki annak érdekében, hogy a megporzó rovarok ne távozhassanak virágpor nélkül. A virágzás ideje: május–június. A növény 2,5-3,5 centiméteres termése körte alakú, dió nagyságú, hatrekeszű tok („farkasalma”), üregeiben lapos, háromszög alakú, gesztenyebarna magvakkal. A Kaukázus, illetve Kis-Ázsia területéről származó faj mára már egész Közép-Európában elterjedt, ártereken, a szegélynövényzetben, szőlőkultúrákban gyakran, akár tömegesen is előfordul. A farkasalmában gyanták és éterikus olaj mellett – főként a földbeli szervében és magjaiban – alkaloidszerű arisztolochiasavat és keserűanyagokat találhatunk. A növény (termések, magok) nagyobb mennyiségének fogyasztását követően erős (néha halálos) mérgezés következhet be, jellegzetes tünetektől kísérve (hányás, a gyomor és béltraktus ingerlékenysége, görcsök, szívritmus gyorsulása, vérnyomáscsökkenés, vesepanaszok), az arisztolochiasav azonban hosszabb távon, kis dózisban tumorképző, illetve mutációkat létrehozó tulajdonságú. A vegyület arisztolochia-laktammá alakul, amely DNS-molekulákhoz kapcsolódik, kiváltva így a genetikai alap súlyos következményű módosulását.
A kapotnyak kistermetű, évelő erdei növény, gyökérzete, gyökértörzse hengeres, vízszintesen kúszó, szaga borsszerű, íze csípős, kesernyés. A talaj fölé egy 6-8 mm vastag tengellyel emelkedik, amelyet pikkelyes allevelek borítanak. Örökzöld levelei párosával, átellenesen nőnek, hosszú nyelűek, vese alakúak, bőrszerűek, színi részük fényes. a kancsó alakú, kicsi, hússzínű-barnás virágok hosszú kocsányúak, legtöbbször az avar alatt rejtőznek. Virágzásuk korai, a III-IV. hónapban nyílnak. A virágok megporzását sajnos és igen ritka módon csigák végzik. Nyirkos, sötét lomberdőkben, ligeterdőkben, kertekben néhol tömegesen, az aljnövényzetet meghatározó fajként jelenik meg.
A növény minden része 1-2 százalékban illóolajat tartalmaz, amelynek fő komponense (körülbelül 90 százalékos arányban) az alfa- és béta-azaron. Ezenkívül csereanyagok, gyanták, nyálkaanyagok fordulnak még elő. Valamikor gyógynövényként is szerepelt (a teljes növény képezte a drogot, beleértve a gyökértörzset is), a népgyógyászat hánytatószerként, vizelethajtóként alkalmazta. A növény mérgező hatása főként azarontartalmával függ össze. Az újabb kutatások arra utalnak, hogy az azaron és származékai rákkeltő hatásúak!
A bemutatott növények – különösen az „első számú közellenség”, a saspáfrány – rákkeltő hatását egyértelmű vizsgálatok igazolják. Bár többségük nem szolgál közvetlen emberi fogyasztásra, hatásaikról, illetve e lehetőségről tudnunk illik. Súlyos kivételt a saspáfrány jelent, amely néhol tényleges emberi táplálék, illetve a tejen keresztül hosszú idő alatt válthat ki bizonyos daganattípusokat. A növény hatásmódját illetően: a hatóanyag (ptaquilozid) egy bomlásterméke képes a genetikai kódban, a DNS-ben tragikus következményű károsodásokat előidézni. Mindössze négy éve ismert, hogy e molekulák a talajba, illetve az avarrétegbe kerülhetnek, aminek a kapcsán jogosan vetődött fel az ivóvízkészletek esetleges „fertőződésének” lehetősége is. A jelenleg folyó vizsgálatok remélhetően tisztázzák majd e kérdést.
A növényvilág sokféle csodája és haszna mellett tudnunk kell a bemutatott rákkeltő hatású növényekről és anyagokról is.