A szenvedély egyfajta áramlás: az ember képessége és lehetősége arra, hogy átadja önmagát valaminek: szerelemnek, hivatásnak, alkotásnak, sportnak – annak, amiben feltétlen örömét leli, amiben kibontakozhat. A szenvedély önátadás és kiteljesedés – így akár az öröm leggazdagabb forrásává válhat. Azonban ennek az ellenkezője is éppígy igaz lehet: a szenvedélyek csak addig hatnak építően, amíg kontroll alatt tarthatók – amikor a szenvedély átveszi az uralmat az ember felett, károssá válik: az élet minél több dimenziójában győzedelmeskedik, annál inkább rombol.
Szenvedély kifejezésünk – csakúgy, mint szenvtelen szavunk – nyelvújításkori származékszó, alapja a mára már kihalt, érzést, szenvedélyt jelentő „szenv” főnevünk. Alapvetőleg tehát tulajdonképpen az érzelmek fokozódását, sűrűsödését, erősödő intenzitását jelenti. Azonban a szenvedély kifejezés sokáig egyúttal valami végleteset, pusztítót is jelentett – ez az értelmezés leginkább a keresztény erkölcsiségben gyökerezik. A Pallas Nagylexikon meghatározása szerint a szenvedély „az akaratnak valamely erős vágy által való leigázása. Maga a vágy, ha még oly erős, még nem szenvedély: ha kielégítik, megszűnik; csak ha állandóan uralkodik rajtunk, ha beférkőzött akaratunkba, és mi saját jobb belátásunk ellenére is engedelmeskedünk neki, válik szenvedéllyé”.
A pszichológia, a pszichoanalízis a XX. század vallásaként újraértelmezte az erkölcsiséget: a paradigmaváltással a szenvedélyek „tisztázták magukat”, elfoglalták őket megillető helyüket az ember életében – a szerencsésebbekében mindenképp. A kevésbé szerencséseknek maradt az egyhangú és sivár, de nyugalmas szenvtelenség, vagy pusztító, az ént maga alá temető szenvedélybetegség…
Bárkiből nem válhat szenvedélybeteg: a szenvedélybetegség – legyen bármi is az abúzus tárgya – jellemző szociokulturális környezet, családi háttér esetén, bizonyos személyiségjellemzők, illetve biológiai megalapozottság talaján fejlődik ki. Minél több dimenzióban depriválódik az egyén élete folyamán, annál nagyobb valószínűséggel válik szenvedélybeteggé.
A szenvedélyek megélésére való késztetés gyökere minden embernél azonos: legjellemzőbb vonása az örömkeresés. Azonban a különbség a szenvedély és szenvedélybetegség között már gyakran a szenvedély tárgyának megválasztásban megmutatkozik. A szenvedélybetegek szenvedélyeinek tárgyaira jellemző, hogy azonnali örömforrásként szolgálnak, melyek azonban csak kevéssé adhatnak kiteljesedést: céljuk sokkal inkább valami rossznak, kínzónak az elfedése, a tudatból való időleges kiűzése, eliminálása. Mivel pedig mindez csak időlegesen valósul meg, a változás is csupán illuzórikus.
A szenvedély kiteljesíthet vagy beszűkíthet – a szenvedélybetegségekre minden esetben az utóbbi igaz. Az alkoholmámor keltette illúziók szertefoszlásával az egyén újra és újra megpróbálja „kiiktatni” a valóságot – sajnos, egyre inkább hiába. A valóság marad, miközben mellétársul a ,megbetegítő szenvedély”, mely lassan, alattomosan felemészti a menekülőt.
Diagnosis: alcoholica dependentia
Az alkoholizmus gyógyításában az egyik probléma, hogy az alkoholizmus tulajdonképpen „társbetegség”, következmény, melynek hátterében egyfajta személyiségdeficit áll: épp ezért, még ha a fizikai függőség meg is szüntethető, a stressztűrő képesség alacsony volta, az elégtelen problémamegoldó stratégiák a visszaesés szempontjából komolyan veszélyeztető tényezőnek számítanak.
Pszichodinamikai megközelítésben az alkoholistáknál jellemzően hiányzik az én-azonosság, az identitástudat: annak a biztos érzése, hogy tudom, ki vagyok, honnan jövök; hová tartok és miben hiszek etc... Az alkoholista emiatt sodródik saját belső struktúrálatlan igényei és a társadalom elvárásai között.
A pszichológiában használatos frusztrációs tolerancia meghatározás az egyén frusztráció-tűrő képességét jelöli. A frusztrációs tolerancia olyan képesség, amellyel az esetleges akadályoztatások ellenére is véghezvisszük akaratunkat, megvalósítjuk céljainkat: alkoholistáknál igen jellemző ennek alacsony szintje is.
Alkoholbetegek élettörténetében gyakran fellelhető a sérült anya-gyermek – illetve apa-gyermek – kapcsolat: a gyermek szeretet és biztonságigénye kielégítetlen marad, és ez a hiányérzet később gyakran mint „bekebelezési vágy” jelentkezik a már felnőtt ember párkapcsolataiban. Igen jellemző az orális fixáció, mely miatt az egyén kapcsolatait pusztán a táplálással kapcsolatos szempontok szabályozzák.
Az alkoholizmus által veszélyeztetetteknél nehézkes a szeretet elfogadása illetve a szeretetteljes érzések kinyilvánítása is; az öröm élvezetére való képesség gyermekkorban sérül; jellemzőek a depresszív, paranoid tendenciák, a negatív önértékelés és az öndestrukció.
Általánosságban elmondató, hogy érett, egészséges személyiségű ember csak a legritkább esetben válik alkoholistává, még egyéb hajlamosító tényezők megléte esetén is – az persze kérdés, hogy ezen „tényezők” együttes megléte esetén ki az, aki képes egészséges személyiségű emberré fejlődni…
A családi meghatározottságon túl érdemes a társadalmi-kulturális tényezőket is szemügyre venni: az atomizálódás, az anómia, illetve az alkohol fogyasztásának társadalmi szintű szentesítése, vagyis az alkoholizálás tradíciója – pl. „pálinkás jóreggelt” – mind szintén kedveznek a függőség kialakulásának. Az alkoholizmus az élet bármely szakaszában kifejlődhet, azonban a hajlam az ifjúkor illetve a fiatal felnőttkor idején nagy valószínűséggel megmutatkozik.
Az alkoholizmus nem egyszerűen betegség, sokkal inkább – egyéb eszközök hiányában kialakuló – egy alapjaiban hibás problémakezelési stratégia következménye. Az egy fokozatosan az élet egyre nagyobb szegmensét követeli magának, és átveszi az uralmat mind a testi, mind a szellemi-lelki funkciók fölött.