Szóval –a késve indulás ellenére sofőröm lendületes vezetésének köszönhetően – pont az előre megbeszélt időpontra értünk a kórházba, ahol a gyógytornászom tevékenykedett. Mégis sikerült elkésnünk, mivel a bejáratnál rossz felé irányítottak. Kiszálltunk a kocsiból, mert mondtam a Drágámnak, hogy ezt a pár métert „fél lábon” is megteszem. Hamar kiderült, hogy nem a hozzánk legközelebb eső első épület, és nem is a következő kell nekünk, hanem kitudja melyik. Már majd’ bepisiltem, annyira fájt a térdem, és remegett az összes izmom a fáradtságtól. Nem több, mint 50 méter mankózástól! Mert ugye az operált lábamat nem tehettem le. Találtam egy padot, ahová leülhettem kicsit, közben meg nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek saját nyomoromon! Aztán végül mégis célba értünk, hála a „sárga útnak”, meg néhány kedves és jól tájékozott ott dolgozónak! Persze, vissza kellett ülnöm hozzá a kocsiba.
A nehezen megtalált épület bejáratánál éppen a kávéautomatát szerelték, meg ácsorgott ott pár „négylábú”pasi, akik várták a napi betevőt. Én is bepróbálkoztam egy ajándék próba kapucsínóval, csakhogy lássuk, jól működik-e a gép. De úgy látszik egy térdgéppel és két mankóval, 3 napos kórházi frizurával kissé veszthettem a vonzerőmből (pedig nem vagyok hozzászokva, általában ellenállhatatlannak találnak), mert kávét nemhogy ingyen, de egyáltalán nem kaptam! Viszont, lépcsőzhettem! (Közbe)jött ugyanis a gyógytornász, és mire az útmutatásai szerint leértem a pincébe, már egészen ráéreztem a technikára. Még az is rögtön kiderült, tévhit, hogy az operált lábat nem lehet letenni, sőt, a láb súlyát is rá kell terhelni. Hoppá, ez tök új infó az előzőleg olvasottakhoz képest!
Az alagsorban aztán pihenésképpen végigcsináltam úgy 20 perc folyamatos lábemelgetést, túlestem az első hasra forduláson a műtét óta, és végezetül felfelé is megtanultam önállóan közlekedni. Persze szigorúan a korlát mellett, mert a két mankóval még mindig bizonytalan voltam. Tisztára, mint egy egyéves totyogós, aki most tanul járni! Jól esett újra visszakászálódni a kocsi biztonságot nyújtó hátsó ülésére! A hazaúton legalább valamelyest kipihentem az átélt fáradalmakat.
Tényleg otthon a legjobb! Fél gyógyulás, nem véletlenül lesznek jobban a haldoklók átmenetileg az utolsó stádiumban, amikor hazaviszik őket családi körbe, a saját mikrokörnyezetükbe. Hál’istennek nekem csak egy szalagpótlásom volt, de attól még nagyon hiányoztak a gyerekeim, a férjem, a szüleim, és a saját wc-m! Meg nagyon jól esett a sok-sok törődés, körülugrálás. Egyelőre. Aztán később épp ez zavart, illetve az, hogy a legapróbb dolgokban is mások közreműködésére vagyok szorulva.
Az első pár nap otthon a polcolásról, a jegelésről, tornázásról szólt. A polcolást a klinikán ugyan nem szeretik, de otthon ajánlják. A bokának kicsit magasabban kell lennie, mint a térdnek, és a térdnek magasabban, mint a szívnek. A jegeléshez jégzselét vettem még a műtét előtt, konyharuhába kell tekerni, fél órát lehet egyszerre a lábon, aztán legalább egy óra szünet. A torna pedig az, amit a gyógytornász mutatott, minden gyakorlatból napról-napra kicsit többet. Ezen kívül nekem úgy tűnt, egyfolytában eszünk. Néha, amikor eléggé összeszedtem magam, és már nem bírtam visszatartani, kibotorkáltam wc-re, de leginkább a fekvés és az ülés esett jól.
A hazaérkezés napján annyira elfáradtam, hogy nem tudtam magam rávenni a zuhanyozásra, akármennyire kívántam már. De másnap ezen is túlestem! A műtött lábamra húztunk egy nagy szemeteszsákot, hogy ne legyen vizes, és kidugtam a zuhanyfüggöny mellett. A férjem vett a kék-sárga áruházban egy kisszéket, amit betettünk a zuhanyzóba, arra ültem. Így viszont nehézségekbe, pontosabban vagy magamba, vagy a székbe ütköztem szappanozás közben. Mindegy, megoldottam ezt is, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy napi rendszerességgel végeztem. Ahhoz túl bonyolult, meg fárasztó volt. Az elején. De aztán minden alkalommal egyre könnyedebben oldottam meg.
Pénteken reggel (a műtét hétfőn volt, 4 napja) kötözésre kellett mennem. Dokim azt mondta, szép a térdem, sportosan gyógyul, ahogy egy sportolóhoz illik. Nem vitatkoztam, hogy én mégse, mert ez „csak” szerelem, inkább élveztem a dicséretet. Kedden vár varratszedésre, addig csináljam a tornát, ahogy eddig, de ne vigyem túlzásba. Polcoljak és jegeljek, ahogy éppen jól esik, és minden rendben lesz. Kifelé jövet összetalálkoztam a volt szobatársammal. Vele is minden rendben volt, és kérdezte, tudok-e lépcsőzni, mert Ő kifejlesztett egy technikát, és úgy neki már tök jól megy. (Volt alkalma gyakorolni, a harmadikon lakik!) Kiderült, neki is úgy biztonságos, ha az egyik oldalon korlátba tud kapaszkodni. Ez nem nagy ügy, erre én is rájöttem. Megnyugtató, hogy nem velem, csak a mankókkal van baj!