Tér(d)kép - Utazás a térdem körül - „Zavartalan” Post. Op - az első 24 óra

III. rész

2012.09.17.

Tér(d)kép - Utazás a térdem körül - „Zavartalan” Post. Op  - az első 24 óra

Biztosan mindenki tudja, hogy a műtét utáni, kórházban töltött időszak latin neve a postoperatív szak. De a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a zavartalan nyilván mást jelent orvosilag, mint páciensileg.

A műtétet követően, teljesen éberen, a „túl vagyok rajta” érzés felszabadultságával, valamint plusz három lyukkal, egy vágással meg egy, a térdemből kilógó csővel csöppentem ismét a műtő viszonylagos nyugalma után a kétágyas szobám nyüzsgésébe. Nővérek jöttek-mentek, faggatózás a szomszéd ágyról, a klinika természetes zajai a folyosóról. Vérnyomásmérés (106/72, vagy valami hasonló), ne emeljem meg a fejem még legalább 4-6 órán át, mert fájni fog, csak oldalra fordulva használjam a szívószálat. Feltétlenül igyak, mert inni kell, de amíg nem pisiltem, addig azért keveset. Ha elmúlt az érzéstelenítő hatása, akkor fel lehet ülni, hozzák az ágytálat, és lehet bele termelni, de felkelni csak másnap reggel szabad, amikor kihúzták a csövet a térdemből. Mivel egyhelyben feküdtem, és a fejemet is csak forgathattam, nem is volt ez túl sok információ egyszerre, mindenesetre megjegyezhető mennyiség.


Próbáltam aludni, de nem tudtam, és ennek nem a szobatársam volt az oka, hanem a szűnni nem akaró, fogvacogtató remegés. Beugrott, hogy a hasplasztikánál is éreztem, de azóta annyi idő telt el, hogy nem emlékeztem rá és váratlanul ért. Már a műtőben kezdődött. Később mondta is a doktorúr, hogy elromlott a légkondi, nemrég megjavították, és túl jól sikerült, ezért volt a műtőben 17 fok. Nem tudom, hogy csak alaposan átfáztam, vagy a testemet ért fizikai és lelki sokk volt az oka, esetleg mindkettő, de a remegés úgy egy órán át simán lefoglalt. Közben időnként kimerészkedtem a paplan alól a jobb kezemmel, valamint az arcomat a tea felé fordítva igyekeztem a szívószálat a számmal elkapni, és néhány kortyot magamhoz venni. Iszonyú szomjas voltam, mert előző nap este 10 felé ittam utoljára. Szólt a TV, de fogalmam sincs, mi ment benne. Aztán elvitték a szobatársamat. Útravalóul bíztattam egy kicsit: mondtam neki, neki se legyen jobb, mint másnak, de azért öltözzön be a köpeny alá, mert a műtő hasonlít egy hűtőkamrához. Egyedül maradtam, és mivel szűnőben volt a remegés is, elszunnyadtam. Arra tértem megint magamhoz, hogy visszakaptam társam a szenvedésben. Őt gyorsabban „kivégezték”. Megint megindult a sürgés-forgás, és jött az orvosunk is. Elmondta, hogy mindkettőnk műtéte remekül sikerült, pihengessünk, nem kelhetünk fel a csőkivételig, másnap reggel háromnegyed hatra jön, kihúz-átköt, és megbeszéljük a továbbiakat.


Ezután csöndes magányunkba burkolózhattunk. Megpróbáltunk mindketten pihenni, elvégre nem feküdtünk eleget előző este óta. Aludni nem tudtam, nem mozoghattam, így jobb híján figyeltem. Ezt a szüléseimnél tanultam. Figyeltem belülre, a testemre, az érzéseimre, hogyan múlik szép lassan, egyenletesen a zsibbadás, és tér vissza az élet az alfelembe centiméterről centiméterre. A nővérek egyszer-egyszer kukkantottak csak be, de mindannyiszor elmondták, hogy ne hősködjünk, kérjünk fájdalomcsillapítót, ha már érezzük, hogy múlik az érzéstelenítő hatása, és megjelenik a fájdalom, mert ha megvárjuk, míg nagyom fáj, akkor nehezebb csökkenteni (mivel sajna elmulasztani nem tudják).


Én közben megittam a majd fél liter teát, és már alig vártam, hogy kiüríthessem feszülő hólyagomat. Egyébként is ötre túl akartam lenni az első pisilésen. Egyfelől nem akartam látogatási időben intézni, másfelől meg el akartam dicsekedni a férjemnek, hogy milyen ügyes vagyok, ezt a projektet is kipipáltam. Ezért aztán elkezdődött a csipkelődés. Merthogy az aranyos nővérek elmondták, hogy a pisiléshez nem elég, ha tele van a bugyor, és megvan az inger, a megfelelő izmokat el is kell tudni lazítani. Felmerült az ebből következő logikus kérdés: honnan tudjuk, hogy múlt-e már annyira az érzéstelenítő hatása, hogy eléggé el tudjunk lazulni egy effajta megkönnyebbüléshez? A válasz a következő: ha a lábunk közötti lágy részekbe két ujjal történő erős csippentés eredménye konkrét, jól meghatározható fájdalomérzet, akkor lehet próbálkozni. Ha csak némi matatásnak érezzük, akkor még várni kell. Így kábé fél órán át csipkedtük magunkat a lábunk közti intim területen és hangosan röhögve tudósítottuk egymást a fejleményekről. Négy óra felé aztán –amikor egyébként is letelt a műtét utáni 6 óra- már eléggé biztosan éreztem a csípések normális következményét, ezért tájékoztattam a nővéreket a próbálkozási szándékomról. Jöttek, hozták akkoriban kedvenc házi kacsámat. Felültem, nagy nehezen megemeltem alsó fertályomat, és vártam, hátha történik valami. A nővér azt mondta, csengessek, ha kész vagyok, és elindult kifelé. Utána szóltam, hogy nem kell ám sokat várni, de ő csak visszamosolygott, és becsukta az ajtót. Nem hagytak cserben az érzékeim, pár másodperc koncentráció után megindult. Csak éppen úgy, mint mikor hosszú ideig visszatartom: csak csordogál, szép lassan, de olyan sokáig, amibe már minden izom belezsibbad. Gondolom, minden nőnek ismerős ez az érzés! Szóval pisiltem az ágyamban, és közben folyamatosan pislogtam oldalt hátrafelé, mert nehezen hittem el, hogy a popsimon végigcsorgó testnedvet elnyeli a kacsa, és nem a lepedőm szívja fel! Kb. 20 perc után jutottam el oda, hogy megkértem a szobatársam, csöngessen helyettem, mert nem értem el a nővérhívó gombot, és nem mertem megkockáztatni az eddig úgy tűnt sikerrel elkerült ágynemű cserét. De minden gond nélkül túlestem ezen a megpróbáltatáson, és megkönnyebbülve várhattam életem párját. Gondoltam én naivan!


Az előző projekt végrehajtásába annyira kimerültem, hogy az addigi –már-már megszokott- zsibbadás helyébe fájdalom lépett, így megigényeltem első adag fájdalom-csillapítómat, melyet 2 különböző bogyó formájában kaptam a számba. Sajna kevésnek bizonyult, ezért fél óra elteltével –közvetlenül a látogatás előtt, és szükséges antibiotikum beadása után- kaptam egy újabb adagot, ezúttal intravénásan. Ezzel aztán elvoltam egy ideig: látogatás, vacsi, trombózis elleni hasbaszuri, esti vizit. A sötétedéssel együtt aztán erősödött a fájdalom, de mivel már csak egy erősebb fájdalom-csillapító jöhetett szóba, azt tartalékolni kellett éjszakára. Közben azzal vigasztaltak, hogy reggel jobb lesz, miután kihúzzák a csövet, mert megszűnik ez a lüktető, erős fájdalom. Próbáltam olvasni, TV-t nézni, de semmire nem tudtam odafigyelni, semmi nem tudta elterelni a figyelmemet. Még egy röpke pisi elalvás előtt (ez már legalább rutinszerűen ment), így húztam ki este 10-ig, amikor végre jött az éjszakás nővér. Hozott egy koktélt. Azt mondta, ha szédülök, vagy netán hányingerem van, ne ijedjek meg, csukjam be a szemem, próbáljak aludni, mert ez kábítószer. Kérdeztem, hogy kitart-e reggelig. Kiszokott. A fájdalom nem szűnt meg, de tompult és állandósult, úgyhogy elpilledtem. Négyig kétszer ébredtem fel a szobatársamra, de vissza tudtam még aludni, bár biztosra veszem, hogy nem volt igazi, inkább csak amolyan felületes alvás. Viszont hajnali négytől az a majd két óra, amíg megérkezett a dokink, maga volt a pokol! Öt után nem bírtam tovább, kértem, adjanak valamit, ezért hoztak ismét egy bogyót… Próbáltam magam szuggerálni, hogy mégiscsak ér valamit –vajmi kevés sikerrel. Aztán háromnegyed hatkor végre kivilágosodott a szoba, és eljött a megszabadítónk!