A közös gyermek születésével a szülők élethosszig tartó felelősséget vállalnak gyermekükért, és bizonyos mértékig házastársukért is – hisz a gyermeknek anyára és apára egyaránt szüksége van. A szülőkre az életközösség felbomlása érzelmi és egzisztenciális terheket ró, ezek azonban – ideális esetben – csak ideiglenesek: elválni tisztességesen, békésen, sőt, barátságban is lehet. A különválás kárvallottja elsősorban mindig a gyermek, akinek, – amennyiben a válást nem sikerül békésen, kompromisszumok útján megoldani, – nem csak a „kettészakadt világ” megértésével, újrastrukturálásával, a változás érzelmi terhével kell megbirkóznia, hanem családjának, önmagának sorstragédiájával is. Ez pedig – nemcsak egy gyermek, hanem a már érett felnőtt számára is – gyakran lehetetlen. A dráma a gyermek egész életére rányomja bélyegét, gátolja egészséges személyiségfejlődését, s előrevetíti későbbi életének kapcsolati, párkapcsolati kudarcait, pszichés kríziseit.
Lányom nélkül soha!
A gyermek elhelyezéséről – a szülők megegyezésének hiányában – a bíróság dönt, amely a gyermeket annál a szülőnél helyezi el, akinél kedvezőbb testi, érzelmi és erkölcsi fejlődését látja biztosítva. A döntés pszichológus szakértők bevonásával történik, azonban nekik a leggyakrabban a nevelésre egyaránt alkalmas szülők között kell a nevelői alkalmasság vonatkozásában különbséget megállapítaniuk, szem előtt tartva a gyermekek érzelmi kapcsolatát, kötődését a szülőkhöz, testvérekhez. Ezáltal a gyermek és az egyik szülő mindenképpen megfosztottá válik, csakúgy, mint a jog által – meglehetősen szigorúan – szabályozott „kapcsolattartás” esetében is. Nem ritka, hogy a külön élő szülő csak azért kerül hátrányosabb pozícióba a gyermekért folytatott per során, mert anyagilag ellehetetlenült – épp a különválás következményeként…
A gyermekelhelyezési per a végletekig kiélezett. A kiélezettséget egyrészt az elhúzódó házassági krízis adja, másrészt a per maga, hiszen kimenetele a szülők számára sorsdöntő következményekkel jár az élet szinte minden területén. A válás és az ehhez kapcsolódó harc nem csupán a házasság, hanem a család egészének krízisét jelenti, s ez kihat a család valamennyi – nevelés, érzelmi- és szexuális szféra, egzisztenciális viszonyok, baráti és rokoni kapcsolatok, motivációk, értékek – területére és funkciójára.
A gyermekelhelyezési perek indítékai között igen nagy számban fellelhetők az olyan, negatív előjelű szenvedélyek, mint a gyűlölet és a bosszúvágy. A szülők csak partneri szerepükkel képesek azonosulni, és saját igényiket képtelenek különválasztani a gyermek szükségleteitől, nevelési igényeitől. Az elhatározott válás ellenére sokszor mindkét fél tovább hordozza sérelmeit, a fájdalmat, a dühöt – ezek az érzések pedig továbbra is egymáshoz láncolják őket. A harcban pedig a gyermekeket használják fegyverként egymás ellen – meglehetősen változatos módszerekkel. A gyermekek érzelmi megnyeréséért rivalizáció kezdődik, mely az érzelmi megterhelések sorát a végletekig felfokozza.
Cikkünk itt folytatódik:
Vérre megy II. – Harc tisztességtelen eszközökkel