A férÂjem léÂpett be egy kisÂágyat tolÂva maÂga elÅ‘tt. LeÂhaÂjolt, kiÂemelÂte beÂlÅ‘Âle a csöppÂséÂget és kaÂromÂba tetÂte.
Michaela apÂró kis maÂdárÂtesÂte szinÂte elÂveÂszett karÂjaÂimÂban. CsoÂdáÂlatÂtal báÂmulÂtam rá. MélyÂkék szeÂméÂvel érÂdekÂlÅ‘dÂve néÂzett vissza rám. Olyan mély szeÂreÂteÂtet érezÂtem, mint még soÂha azÂelÅ‘tt éleÂtemÂben. AbÂban a pilÂlaÂnatÂban a dolÂgok átÂérÂtéÂkeÂlÅ‘dÂtek száÂmomÂra. MegÂválÂtoÂzott a viÂlág.
Michaela gyerÂmekÂorÂvoÂsi gyaÂkorÂnokÂként tölÂtött utolÂsó évem soÂrán szüÂleÂtett. SajÂnos nem enÂgedÂhetÂtem meg hogy gyeÂsen maÂradÂjak, amiÂkor kisÂláÂnyom hét heÂtes volt telÂjes álÂlásÂban kelÂlett visÂÂszaÂmenÂnem dolÂgozÂni. Az ottÂhon tölÂtött utolÂsó naÂpoÂkat véÂgigÂsÃrÂtam. AkÂkor azt gonÂdolÂtam, hogy az a szörÂnyű tény, hogy hosÂÂszú órákÂra elÂszaÂkÃÂtaÂnak gyerÂmeÂkemÂtÅ‘l, anyaÂsáÂgom és orÂvoÂsi munÂkám legÂszörÂnyűbb élÂméÂnye lesz. TéÂvedÂtem.
AmiÂkor a szüÂlés után elÅ‘Âször lépÂtem be a gyerÂmekÂtraÂuÂmaÂtoÂlóÂgiÂáÂra a megÂszoÂkott nyüzsÂgés és zsiÂvaj foÂgaÂdott. KisÂvárÂtatÂva az ügyeÂleÂtes meÂdiÂkus arÂra kért, kÃÂsérÂjem fiÂgyeÂlemÂmel hoÂgyan vesz vért egy kétÂhóÂnaÂpos kisÂbaÂbáÂtól. LeÂgyek melÂletÂte arÂra az esetÂre, ha szükÂséÂge lenÂne a seÂgÃtÂséÂgemÂre.
KöÂvetÂtem Å‘t a vizsÂgáÂlóÂba, s hallÂgatÂtam miÂképÂpen maÂgyaÂrázÂza el a látÂhaÂtóÂan izÂgaÂtott fiÂaÂtal édesÂanyáÂnak miÂre kéÂszül. Az anyuÂka láÂgyan rinÂgatÂta baÂbáÂját a karÂjáÂban. Majd maÂgáÂhoz szoÂrÃÂtotÂta, s nyugtatólag pasÂkolÂta a kiÂcsi háÂtát. HirÂteÂlen isÂmeÂrÅ‘s érÂzés foÂgott el. Én is Ãgy szokÂtam tarÂtaÂni Michaela-t, láÂgyan, óvón, teÂle féÂleÂlemÂmel.
MegÂfájÂdult a szÃÂvem. EzÂelÅ‘tt még soÂha sem érezÂtem át enÂÂnyiÂre kis beÂteÂgeÂim édesÂanyÂjáÂnak agÂgoÂdalÂmát. OrÂvosÂként a kis páÂciÂensÂre konÂcentÂrálÂtam, a szüÂlÅ‘kÂkel csak akÂkor válÂtotÂtam néÂhány felÂszÃÂnes monÂdaÂtot, ha ez óhaÂtatÂlaÂnul szükÂséÂgesÂsé vált, vagy épÂpen maÂradt erÂre idÅ‘, amÃg a gyeÂrek ölÂtöÂzött. Most megÂtudÂtam miÂlyen is anyáÂnak lenÂni, s már sajÂnálÂtam, hogy edÂdig oly keÂvés fiÂgyelÂmet szenÂtelÂtem a kis beÂteÂgek szüÂleÂiÂnek.
EközÂben a meÂdiÂkus elÅ‘ÂkéÂszÃÂtetÂte a fecsÂkenÂdÅ‘t és az inÂjekÂciÂós tűt, elÅ‘ÂkéÂszüÂleÂteÂket tett, hogy leÂszoÂrÃtÂsa a baÂba karÂját. MozÂduÂlaÂtai kisÂsé gyaÂkorÂlatÂlaÂnok, de haÂtáÂroÂzotÂtak volÂtak. NézÂtem, ahoÂgyan kiÂtaÂpoÂgatÂja a véÂnát, majd beÂleÂszúrÂja a tűt a piÂci karÂjáÂba.
A csöppÂség felÂsiÂkolÂtott, majd keÂserÂves sÃÂrásÂba kezÂdett. ElÂszoÂrult a torÂkom, könÂÂnyek szökÂtek a szeÂmemÂbe. AhoÂgyan ráÂpilÂlanÂtotÂtam a kiÂcsiÂre, Michaela-t látÂtam maÂgam elÅ‘tt a heÂlyéÂben feÂküdÂni. A szÃÂÂÂvem zaÂkaÂtolt, és reszÂketÂni kezdÂtem. Még soÂha nem érezÂtem Ãgy.
A vérÂvéÂtelt köÂveÂtÅ‘Âen gyorÂsan az orÂvoÂsi szoÂbáÂba siÂetÂtem. BeÂzárÂtam maÂgam möÂgött az ajÂtót, és beÂleÂnézÂtem a tüÂkörÂbe. UgyanÂaz az arc teÂkinÂtett visÂÂsza rám, mint kisÂláÂnyom szüÂleÂtéÂse elÅ‘tt, mégÂis más emÂber. BorÂzalÂmaÂsan érezÂtem maÂgam.
Már Michaela szüÂleÂtéÂse elÅ‘tt is neÂheÂzen viÂselÂtem a kiÂcsik szenÂveÂdéÂsét, de akÂkor még töbÂbé-keÂvésÂbé siÂkeÂrült érÂzéÂseÂiÂmet fügÂgetÂleÂnÃÂteÂnem a munÂkámÂtól.
Csak a tuÂdoÂmányÂnak élÂtem: a beÂtegÂség kiÂalaÂkuÂláÂsa jobÂban izÂgaÂtott, mint maÂga az elÅ‘tÂtem fekÂvÅ‘ páÂciÂens. PerÂsze a körÂnyeÂzeÂtem is erÂre inÂdÃÂtott. AmiÂkor kolÂléÂgáÂimÂmal a beÂteÂgekÂrÅ‘l beÂszélÂgetÂtünk, gyakÂran csak úgy emÂleÂgetÂtük Å‘ket: az asztÂmás, a hörgÂhuÂruÂtos, az agyÂhárÂtyaÂgyulÂlaÂdáÂsos. MegÂviÂtatÂtuk a diÂagÂnóÂzist, a jaÂvaÂsolt gyógyÂszeÂreÂket, s emelÂlett máÂsodÂlaÂgosÂsá vált a beÂteg, mint hús-vér, érÂzÅ‘ emÂber.
MinÂdig is tudÂtam, hogy az orÂvosÂtuÂdoÂmányÂnak csoÂdáÂlaÂtos eredÂméÂnyei elÂleÂnéÂre súÂlyos korlátai vanÂnak. De most anyaÂként füÂtyülÂtem a meÂdiÂciÂna csoÂdáÂiÂra, egyet tudÂtam bizÂtoÂsan. Nem bizÂtoÂsÃtÂhaÂtom gyerÂmeÂkem egészÂséÂgét és jóÂlétÂét. SoÂha nem lesz ehÂhez elég erÅ‘m és tuÂdáÂsom. Ez borÂzaszÂtó féÂleÂlemÂmel tölÂtött el.
EsÂte, amiÂkor haÂzaÂérÂtem, Michaela-t a kaÂromÂba zárÂtam, és láÂgyan rinÂgatÂtam a háÂlóÂszoÂba hoÂmáÂlyáÂban. AhoÂgyan nézÂtem árÂtatÂlan piÂci arÂcát, az az iszoÂnyú érÂzés tört rám, hogy vaÂlaÂki megÂseÂbeÂsÃtÂheÂti vagy elÂveÂheÂti tÅ‘Âlem. GyűÂlölÂtem még a gonÂdoÂlaÂtát is anÂnak, hogy orÂvos vaÂgyok, s Ãgy ponÂtoÂsan tuÂdom, miÂféÂle alatÂtoÂmos beÂtegÂséÂgek leÂselÂkedÂnek a gyeÂrekÂre, s szemÂbeÂsülÂtem is veÂlük nap mint nap a kórÂházÂban.
Egy hétÂtel azt köÂveÂtÅ‘Âen, hogy a szüÂléÂsi szaÂbadÂsáÂgom leÂjárt, érezÂtem, egy perÂcig sem tuÂdok toÂvább maÂradÂni a kórÂházÂban, s küÂlöÂnöÂsen nem azon a heÂlyen, ahol a váÂróÂteÂrem a legÂbeÂteÂgebb gyerÂmeÂkekÂkel van teÂle.
Úgy dönÂtötÂtem, hogy a háÂziÂorÂvoÂsi páÂlyát váÂlaszÂtom inÂkább, s Ãgy azt csiÂnálÂhaÂtom, amit a legÂjobÂban szeÂreÂtek, a maÂgam módÂján, a kapÂcsoÂlaÂtoÂkat épÃtÂve hozÂzáÂjáÂrulÂhaÂtok ahÂhoz, hogy a gyerÂmeÂkek és csaÂládÂjuk egészÂséÂgeÂsek és bolÂdoÂgok leÂgyeÂnek. Azt ugyan nem tuÂdom gaÂranÂtálÂni, hogy gyerÂmeÂkeÂik soÂha ne beÂteÂgedÂjeÂnek meg, azt viÂszont igen, hogy én minÂdent megÂteÂszek ez elÂlen.
(A fenÂti elÂbeÂszéÂlés Claire McCarthy, bosÂtoÂni gyerÂmekÂorÂvos
HoÂgyan doÂbog az anyai szÃv? cÃÂmű könyÂvéÂbÅ‘l vaÂló.)