Az anyai szív

A fér­jem lé­pett be egy kis­ágyat tol­va ma­ga előtt. Le­ha­jolt, ki­emel­te be­lő­le a csöpp­sé­get és ka­rom­ba tet­te.
Michaela ap­ró kis ma­dár­tes­te szin­te el­ve­szett kar­ja­im­ban. Cso­dá­lat­tal bá­mul­tam rá. Mély­kék sze­mé­vel ér­dek­lőd­ve né­zett vissza rám. Olyan mély sze­re­te­tet érez­tem, mint még so­ha az­előtt éle­tem­ben. Ab­ban a pil­la­nat­ban a dol­gok át­ér­té­ke­lőd­tek szá­mom­ra. Meg­vál­to­zott a vi­lág.

Michaela gyer­mek­or­vo­si gya­kor­nok­ként töl­tött utol­só évem so­rán szü­le­tett. Saj­nos nem en­ged­het­tem meg hogy gye­sen ma­rad­jak, ami­kor kis­lá­nyom hét he­tes volt tel­jes ál­lás­ban kel­lett vis­­sza­men­nem dol­goz­ni. Az ott­hon töl­tött utol­só na­po­kat vé­gig­sír­tam. Ak­kor azt gon­dol­tam, hogy az a ször­nyű tény, hogy hos­­szú órák­ra el­sza­kí­ta­nak gyer­me­kem­től, anya­sá­gom és or­vo­si mun­kám leg­ször­nyűbb él­mé­nye lesz. Té­ved­tem.

Ami­kor a szü­lés után elő­ször lép­tem be a gyer­mek­tra­u­ma­to­ló­gi­á­ra a meg­szo­kott nyüzs­gés és zsi­vaj fo­ga­dott. Kis­vár­tat­va az ügye­le­tes me­di­kus ar­ra kért, kí­sér­jem fi­gye­lem­mel ho­gyan vesz vért egy két­hó­na­pos kis­ba­bá­tól. Le­gyek mel­let­te ar­ra az eset­re, ha szük­sé­ge len­ne a se­gít­sé­gem­re.
Kö­vet­tem őt a vizs­gá­ló­ba, s hall­gat­tam mi­kép­pen ma­gya­ráz­za el a lát­ha­tó­an iz­ga­tott fi­a­tal édes­anyá­nak mi­re ké­szül. Az anyu­ka lá­gyan rin­gat­ta ba­bá­ját a kar­já­ban. Majd ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta, s nyugtatólag pas­kol­ta a ki­csi há­tát. Hir­te­len is­me­rős ér­zés fo­gott el. Én is így szok­tam tar­ta­ni Michaela-t, lá­gyan, óvón, te­le fé­le­lem­mel.

Meg­fáj­dult a szí­vem. Ez­előtt még so­ha sem érez­tem át en­­nyi­re kis be­te­ge­im édes­any­já­nak ag­go­dal­mát. Or­vos­ként a kis pá­ci­ens­re kon­cent­rál­tam, a szü­lők­kel csak ak­kor vál­tot­tam né­hány fel­szí­nes mon­da­tot, ha ez óha­tat­la­nul szük­sé­ges­sé vált, vagy ép­pen ma­radt er­re idő, amíg a gye­rek öl­tö­zött. Most meg­tud­tam mi­lyen is anyá­nak len­ni, s már saj­nál­tam, hogy ed­dig oly ke­vés fi­gyel­met szen­tel­tem a kis be­te­gek szü­le­i­nek.

Eköz­ben a me­di­kus elő­ké­szí­tet­te a fecs­ken­dőt és az in­jek­ci­ós tűt, elő­ké­szü­le­te­ket tett, hogy le­szo­rít­sa a ba­ba kar­ját. Moz­du­la­tai kis­sé gya­kor­lat­la­nok, de ha­tá­ro­zot­tak vol­tak. Néz­tem, aho­gyan ki­ta­po­gat­ja a vé­nát, majd be­le­szúr­ja a tűt a pi­ci kar­já­ba.
A csöpp­ség fel­si­kol­tott, majd ke­ser­ves sí­rás­ba kez­dett. El­szo­rult a tor­kom, kön­­nyek szök­tek a sze­mem­be. Aho­gyan rá­pil­lan­tot­tam a ki­csi­re, Michaela-t lát­tam ma­gam előtt a he­lyé­ben fe­küd­ni. A szí­­­vem za­ka­tolt, és resz­ket­ni kezd­tem. Még so­ha nem érez­tem így.

A vér­vé­telt kö­ve­tő­en gyor­san az or­vo­si szo­bá­ba si­et­tem. Be­zár­tam ma­gam mö­gött az aj­tót, és be­le­néz­tem a tü­kör­be. Ugyan­az az arc te­kin­tett vis­­sza rám, mint kis­lá­nyom szü­le­té­se előtt, még­is más em­ber. Bor­zal­ma­san érez­tem ma­gam.
Már Michaela szü­le­té­se előtt is ne­he­zen vi­sel­tem a ki­csik szen­ve­dé­sét, de ak­kor még töb­bé-ke­vés­bé si­ke­rült ér­zé­se­i­met füg­get­le­ní­te­nem a mun­kám­tól.

Csak a tu­do­mány­nak él­tem: a be­teg­ség ki­ala­ku­lá­sa job­ban iz­ga­tott, mint ma­ga az előt­tem fek­vő pá­ci­ens. Per­sze a kör­nye­ze­tem is er­re in­dí­tott. Ami­kor kol­lé­gá­im­mal a be­te­gek­ről be­szél­get­tünk, gyak­ran csak úgy em­le­get­tük őket: az aszt­más, a hörg­hu­ru­tos, az agy­hár­tya­gyul­la­dá­sos. Meg­vi­tat­tuk a di­ag­nó­zist, a ja­va­solt gyógy­sze­re­ket, s emel­lett má­sod­la­gos­sá vált a be­teg, mint hús-vér, ér­ző em­ber.

Min­dig is tud­tam, hogy az or­vos­tu­do­mány­nak cso­dá­la­tos ered­mé­nyei el­le­né­re sú­lyos korlátai van­nak. De most anya­ként fü­tyül­tem a me­di­ci­na cso­dá­i­ra, egyet tud­tam biz­to­san. Nem biz­to­sít­ha­tom gyer­me­kem egész­sé­gét és jó­lét­ét. So­ha nem lesz eh­hez elég erőm és tu­dá­som. Ez bor­zasz­tó fé­le­lem­mel töl­tött el.
Es­te, ami­kor ha­za­ér­tem, Michaela-t a ka­rom­ba zár­tam, és lá­gyan rin­gat­tam a há­ló­szo­ba ho­má­lyá­ban. Aho­gyan néz­tem ár­tat­lan pi­ci ar­cát, az az iszo­nyú ér­zés tört rám, hogy va­la­ki meg­se­be­sít­he­ti vagy el­ve­he­ti tő­lem. Gyű­löl­tem még a gon­do­la­tát is an­nak, hogy or­vos va­gyok, s így pon­to­san tu­dom, mi­fé­le alat­to­mos be­teg­sé­gek le­sel­ked­nek a gye­rek­re, s szem­be­sül­tem is ve­lük nap mint nap a kór­ház­ban.

Egy hét­tel azt kö­ve­tő­en, hogy a szü­lé­si sza­bad­sá­gom le­járt, érez­tem, egy per­cig sem tu­dok to­vább ma­rad­ni a kór­ház­ban, s kü­lö­nö­sen nem azon a he­lyen, ahol a vá­ró­te­rem a leg­be­te­gebb gyer­me­kek­kel van te­le.
Úgy dön­töt­tem, hogy a há­zi­or­vo­si pá­lyát vá­lasz­tom in­kább, s így azt csi­nál­ha­tom, amit a leg­job­ban sze­re­tek, a ma­gam mód­ján, a kap­cso­la­to­kat épít­ve hoz­zá­já­rul­ha­tok ah­hoz, hogy a gyer­me­kek és csa­lád­juk egész­sé­ge­sek és bol­do­gok le­gye­nek. Azt ugyan nem tu­dom ga­ran­tál­ni, hogy gyer­me­ke­ik so­ha ne be­te­ged­je­nek meg, azt vi­szont igen, hogy én min­dent meg­te­szek ez el­len.

(A fen­ti el­be­szé­lés Claire McCarthy, bos­to­ni gyer­mek­or­vos
Ho­gyan do­bog az anyai szív? cí­mű köny­vé­ből va­ló.)