Az egyik szokásos vizsgálaton rémülten ráéreztem, hogy orvosom életvidám tenorhangja zavarttá és komollyá válik. – Nem hallom a szívhangot, mondta, de én csak mosolyogva megnyugtattam: – Hiszen már hallottuk. Még néhány tapintatos kísérletet tett, hogy áttörje értetlenségem kőfalát, míg végre megszorította a kezem, és így szólt: – Márta. Nagyon sajnálom. A baba halott.
A tudomány varázslatos törekvéseinek köszönhetően, az utóbbi évtizedben megváltozott a nők viszonya, mind a terhességhez, mind az abortuszhoz. Úgy hiszem, ma egy baba elvesztése még mélyebb sebeket ejt egy nő lelkén, mint nagyanyáink korában.
Az egyik ok, hogy napjainkban a terhességet jóval korábban meg lehet állapítani. Nem kell megvárnunk az első pici rugásokat, hogy megbizonyosodjunk róla: szívünk alatt új életet hordunk. Pár hét után meghalljuk a szívverését, és az ultrahangról készült képet kitűzhetjük a szobánk falára. Így a fájdalom is kézzelfoghatóbb. Amikor megmondta az orvos, hogy elvesztettem őt, rábámultam a monitorra, ahol még mindig ki tudtam venni pici formáját...
A másik különbség a régebbi koroktól, a tervszerűség: időzíteni tudjuk a terhességet, és meghatározni a kívánt gyerekszámot. Ez a képesség persze készületlenül hagy bennünket az élet kiszámíthatatlan veszélyeivel szemben. 25 évesen, egy sikeres terhesség és szülés után nem is feltételeztem, hogy nem lehet több gyermekem. Pedig a korai terhességek 15-20 százaléka abortuszba torkollik, így az életünk felett gyakorolt feltételezett kontroll illúziónak bizonyul.
Ma már annyi mindenre megtanítanak a terhességről, és azt sugallják, ha mindent helyesen csinálsz, biztos, hogy egészséges lesz a babád is. És íme, az emberek, amikor tudomást szereztek az abortuszomról, nem azt kérdezték a leggyakrabban: – Hogy érzed magad?, hanem azt: – És mondd miért történt? Azt a kérdést tették fel, amelyet minden érintett számára sűrű homály fed.
A történtek után a szomszédom, kinyilatkoztatta: – Legközelebb aztán tényleg mondj le a koffeinről! Azt hittem, felpofozom. De aztán, mikor elváltunk, bűntudattal gondoltam a diétás kólára, és sírni szerettem volna.
És végül, a legutolsó, és egyben a legfájdalmasabb ok, amiért ma egy nő másképp él meg egy abortuszt, a következő: a meg nem született gyermekre nem úgy tekintünk, mint embrióra. Ezért ütött szíven, amikor az olyan kérdés, mint hogy: – Mikorra várod a babát? –, így alakult át: – Hány hetes volt a magzat?
Az a nő, aki áldott állapotban volt, már beleszeretett a szóba, és az érzésbe: kismama. Függetlenül attól, hogy néhányan úgy tekintenek a születendő gyermekre, mint sejtek halmazára.
Egy jó barátnőmnek egy évvel az enyém előtt volt abortusza. Emlékszem, hogy ültem az ágyán, hervadozó virágok és olvadó fagylalt társaságában, és egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Mint doktornő, mindent tudott az abortuszok természetéről, a genetikai és immunológiai teóriák a kisujjában voltak. Mégis, hosszas és kimerítő tanulmányai nem elégítették ki. Aztán fordult a kocka. Õ ült az ágyam szélén, s én fakadtam sírva: – Miért történt ez velem? Mindent jól csináltam. És akkor ő azzal a bölcsességgel, amely a fájdalomból táplálkozik, átkarolta a vállamat, letörölte könnyeimet, és fülembe súgta a legkülönösebb vigasztaló szavakat, amelyet addig hallottam: – Azért történt Márta; mert rajtad volt a sor.
Forrás: Martha Manning: „Chasing Grace”