Kié az utolsó szó?

Az első esetben tehát, ha engedek, hagyom a másik akaratát érvényesülni, s ezt rendszeresen megteszem (talán azért is, nehogy elveszítsem a másikat, mert maga a kapcsolat fontosabb számomra, mint bármilyen konkrét ügy, amiről vitatkozunk), rövidesen alárendelt helyzetbe kerülök, s a másik óhatatlanul fölém kerekedik. Nem azért mert ilyen „gonosz”, vagy „megátalkodott”, hanem csupán azért, mert minden kapcsolatban kialakul az egyensúlyi helyzet, gyakran lejátszódik a „dominancia harc”. Megszületnek a minták a problémás helyzetek kezelésére, amelyhez a pár újra és újra visszatér, s amelyen később aztán nehéz változtatni.

Hasonlít ez, a kutyáknál a falkavezérségért folytatott küzdelemhez. Ez a motívum, tudattalanul az emberi kapcsolatokban is jelentkezik, mi is észrevétlen felmérjük a másik erejét, s megvívunk nap, mint nap egymással. A küzdelem már óvodás korban elkezdődik. Mérei Ferenc pszichológus figyelte meg, hogy már kiscsoportos óvodásoknál is kialakulnak a szerepek: kik a dominánsak, kik a megadó viselkedésűek. A hagyományos családmodellekre a férfiúi dominancia volt jellemző, amely napjainkban sok családban teljesen megváltozott. Vannak párok, akiknek az egész élete erről a küzdelemről szól: melyikük a főnök, melyikük szava érvényesül, és kié az utolsó szó.

Ha nagyon alárendelődő, megadó vagyok egy kapcsolatban, folyamatosan alkalmazkodom a konfliktushelyzetekben, a másik megszokja, hogy mindig az ő akarata érvényesül, s én pedig folyamatosan vesztessé válok. Ráadásul ez a folyamat sokáig észrevétlen zajlik, mert mindenkinek „vakfoltja” van a saját működésére, kapcsolataira, s az egyensúlyi eltolódás olyan, számukra észrevétlen sötétben zajlik.

Kapcsolatainkban a fától nem látjuk az erdőt. Lehet, hogy a barátnőm kívülről felméri, szólnak a rokonaim, én még nem érzékelem a bajt.
Nézzük azt a variációt, amikor kellően domináns, önérvényesítő vagyok, és igenis elérem, hogy az én szavam érvényesüljön. A legtöbb esetben mindenki meg van győződve a saját igazáról, holott csak a valóság megítélésének szubjektív másságáról van szó. Meg lehetek győződve róla, hogy az adott dolog úgy helyes, ahogy én javaslom – pontosan azért, mert az én rálátásom, „szemüvegem” – MINTÁIM, ÉRTÉKRENDEM – ilyen.

Típusos eset: hol kell nyomni a fogkrémtubust? Az egyik azt mondja, hogy ésszerű, racionális, ha a végén. A másik azt mondja, mi a fenének kell ilyen jelentéktelen dologra energiát pazarolni – nem mindegy?! Hol van ez a világ alapvető, fontos dolgaihoz képest: ott nyomom, ahol éppen jól esik.
Ezeken a másfajta minták, értékrendek nyomán aztán a kapcsolatokat megkeserítő viták, konfliktushelyzetek alakulhatnak ki – különösen, ha az egyik fél megpróbálja látásmódját, hozzáállását a másikra kényszeríteni. Ha a nézeteltérésekben túlzottan én vagyok a domináns, azzal a jó érzéssel távozom, hogy elértem amit akartam! Az én szavam érvényesült! Győztem!
De valóban győztem-e?! Ugyanis minden ilyen győzelem, ha belegondolunk a kapcsolatunk szempontjából egy veszteség. Hiszen akit legyőztek – legyőzöttként, alkalmazkodva távozik a jelenetből – veszít a felém irányuló pozitív érzéseiből, valahol a lelke mélyén a felém irányuló szeretetből is.

A „csatát” megnyerem, a „háborút”, illetve a hosszú távú kapcsolatomat elveszíthetem. Az sem jó ha engedek, az sem jó hogy nyerek? Meg is védjem magam, mégse győzzem le a másikat? Hogyan tudjak „nyerő-nyerő” helyzetet kialakítani egy konfliktus kapcsán? Legközelebbi cikkünkben ezekről a lehetőségeinkről írunk: az eredményes konfliktuskezelésről.