Az én álláspontom az volt, hogy fölösleges korábban bemennünk, mert úgyis mindenki fix időpontra érkezik, ezért várhatunk bent egy csomót. Mivel azonban apu erősködött, és amúgy is ezer fok volt a kocsiban, megadtam magam. Persze, hogy neki lett igaza, mert épphogy bejelentkeztem, leülni már nem tudtam. Mielőtt leért volna a fenekem a székre, már nyílt az ajtó, és a dokim azt mondta, meg se álljak a szobájában lévő vizsgálóasztalig – már ha bírom addig. Bírtam. Kicsomagolt a gépből, leszedte a ragasztókat. (A fásli már az előző kötözés óta nem volt a lábamon, ami htározottan megkönnyebbülést jelentett a meleg, meg a viszketés miatt.) Kértem, várjon egy kicsit, hogy tudjak pár képet csinálni a még bent lévő varratokról. Valójában csak az időt akartam húzni, mert szégyen ide vagy oda, be voltam tojva a varratszedéstől! Mikor félelmemnek hangot is adtam, a doktorúr megdöbbenve torkollt le, mondván, ez nem méltó egy két gyerekes családanyához, sportolóhoz. Igyekeztem elmagyarázni, hogy a varratszedéstől való félelmem az első szülésem utáni begyulladt gátsebtől ered, és erre az élményre a hasplasztika utáni varratszedés sem volt kifejezetten jó hatással. Viszont minden negatív érzésemet megcáfolandó, beszélgetés közben jóformán észre sem vettem a négy csippentést, és már nem volt varrat a lábamban. Két nap múlva óvatosan, de már rögzítő nélkül zuhanyozhatok! Következő kontroll 2 hét múlva, addig meg torna szorgalmasan.
Már egy hete adtam a hasamba minden este a trombózist megelőző injekciót. Addig viszonylag jól megúsztam, de aztán kezdett tiszta lyuk lenni a hasam, és hiába igyekeztem egyik nap az egyik oldalra, másik nap a másik oldalra szúrni, mostanra a szivárvány minden színében pompázik a hasam. Hiába, nem látok magamba, így néha el-eltalálok egy-egy hajszáleret. Nem tudom, hogy az időnként rám törő viszketésnek ehhez, azaz a véralvadás-gátlónak van-e köze, meg a zuhany alatt 2 perc alatt öregasszonyosra ázó tenyeremnek. Mindenesetre remélem, hogy nem maradok így örökre!
A varratszedés másnapján meglátogattam a gyógytornászomat. Bemelegítésként pár percet beszélgettünk, ami nemcsak a lelkemnek használt, de megtudtam, hogy normális, hogy felállva – tehát függőleges helyzetbe kerülve feszül, fáj a térdem. Ha utána lefekszem –azaz vízszintesbe kerül a lábam-, akkor is kell jó pár perc, hogy megnyugodjon, alább hagyjon a feszülés, és elmúljon a fájdalom. De akkor is rám tört a frász, amikor egyik este az ágyban épp az álomba zuhanás előtti másodpercben (vajon mit álmodhattam?) egy villámgyors, erős izom-összerándulás következtében a térdembe nyilallt eszméletlen fájdalom, ami aztán egyenletesen, de viszonylag lassan múlt el. Az alvás egyébként is kényelmetlen ebben a térdgépben. Napokba, pontosabban éjszakákba telt, mire meg tanultam aludni benne.
Hol itt nyomott, hol ott. Minden pozíció-váltásra felébredtem, de az is előfordult, hogy a jobb lábamat nyomta el a vas, és legalább öt percbe telt, hogy ne csak a hangyák háborúját érezzem benne.
Viszont a mozgás mindig, minden helyzetben jól esik. A gyógytornán különösen, és minden alkalommal büszkeséggel tölt el, hogy minden gyakorlatot látszólagos könnyedséggel tudok elvégezni. Ez –a gyógytornász szerint- a kielégítő állapotban lévő combizmomnak és vádlimnak, az általában is jó izomzatomnak, szerencsés felépítésemnek, és az évek óta rendszeres mozgásnak köszönhető. Tényleg nem lazsáltam el a műtét előtt, meg azóta sem az otthoni tornát, mert kezdetektől azt hangsúlyozták, hogy a teljes gyógyuláshoz a sikeres műtét 50%-ban segít hozzá, a másik 50% a rendszeres gyógytornától függ. Nem titkoltan az motivál, hogy nagyon szeretnék ott lenni jövő nyáron a karate edzőtáborban! Hátha még vizsgázhatnék is!