A farsangi ünnepek gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza: a rabszolgatartó Egyiptomban, az ókori Itáliában és Görögországban is megtalálhatjuk a mai farsangi hagyományok előzményeit. A híres Saturnaliákat a rómaiak a téli napforduló idején, a Szaturnusz isten uralkodása alatti boldog aranykorra való emlékezés jegyében ülték meg. Az ünneplés a sötétség elűzésével is összekapcsolódott, mely érthetőbbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a sötétség és halál szimbolikus értelemben igen közel állnak egymáshoz. A sötétség képviseli az ördögit, a rosszat: a félelmet, a betegséget, a szegénységet, az éhezést és a halált, míg a fény a nemiséget, a bőséget és örömöt jelenti: magát az életet.
Az ünnep általában több mint egy héten át tartott, a császárok korában azonban némileg szabályozottá vált; míg Augustus csupán három napot engedélyezett rá, a Saturnáliák hosszát Tiberius és Caligula is megtoldotta egy-egy nappal. A császárok a nép mulatságáról is gondoskodtak: cirkuszi versenyek, gladiátorjátékok és jelmezes, maszkos felvonulások követték egymást – ezek a felvonulások pedig többek közt a bolondok napja, és nem utolsó sorban a karnevál ősképéül is tekintendők.
A Saturnáliák idején a rabszolgáknak megengedték, hogy urakként viselkedjenek, míg gazdáik nem ritkán szolgát játszottak – ez a „szerepcsere” egyébként az ókori Egyiptomra is jellemző volt, ahol is az Ízisz istennőt éltető lakomákon a hierarchiát átmenetileg felfüggesztve uralkodó és rabszolga is egy asztalnál falatozhatott. A Saturnáliák idején teljes munkaszünet és féktelen jókedv uralkodott. A pogány népmulatság fennakadás nélkül folytatódott a kereszténységben – bár sokáig az egyházi vezetők mérhetetlen ellenszenvével találta szemben magát.
Ennek ellenére, a Bolondok ünnepe számos európai nagyvárosban a legnagyobb népünnepélynek számított, illetve minden vidék megőrzött valamit a Saturnáliák féktelen jókedvéből; az álarcos felvonulás mindig várva-várt esemény volt országtól és tájegységtől függetlenül. A nagyvárosokban például feldíszített szekereken óriási, maszkos, jelmezes alakokat hordoztak körül a nép nagy ovációja közepette.
A maszknak egyébként minden korban valamiféle mágikus erőt tulajdonítottak – nem véletlenül. Viselése ugyanis egyúttal újjászületést is jelent, hiszen amíg viseljük, valaki/valami mássá válhatunk. A maszk, az álarc a külvilág felé széppé, erőssé, boldoggá és hatalmassá is tehet minket vagy épp ellenkezőleg: annak a bőrébe bújhatunk, akiébe csak akarunk. Ördöggé vagy angyallá, varázslóvá vagy tündérré lehetünk, amíg a jelmezt viseljük – s ki ne szeretne néhanap valaki más lenni, vágyott tulajdonságok birtokába kerülni – akár egy rövid éjszakára csupán?
Az álarcosbál eredetileg a királyi udvarok kiváltsága – s egyúttal kedvelt szórakozása is – volt: gondoljunk csak a Napkirályra…A francia forradalmat követően a nép is kivehette a részét a metamorfózisból; divatba jöttek a rongyosbálok, napjainkban pedig alig akad olyan óvodás, akinek nem lehet része valamilyen jelmezes mulatságban.
Az álarc az ókorban mindig valamilyen ijesztő „torzpofa” volt, mivel arra szolgált, hogy elijessze, elűzze a telet. Az UNESCO által alapított szellemi örökségek reprezentatív listájára felkerült Mohácsi busójárás maszkjainak „feladata” is igen hasonló: farsang idején a busók a hagyományoknak megfelelően rémisztő maszkokba és szörnyruhába öltöznek; vízre bocsájtják a farsangi télbúcsúztató koporsót, s a farsangi ünnep végén pedig máglyagyújtással égetik el a telet, miközben körtáncot járnak. A mohácsi mulatságon számos más országbeli – Szerb illetve Lengyel – jelmezes csapat is vesz, sőt, Bulgáriában is több évszázados hagyománya van a busójárásnak. Hasonló karneváli maszkok léteznek még Olaszországban és Szardínián, illetve Spanyolországban is, ahol a zarramacosnak nevezett rémpofák űzik el egy egész évre a telet – méghozzá igen eredményesen...