Ha pedig csupán azt a népi bölcsességet vesszük alapul, miszerint a legjobb feleség a ,,legkevésbé szent életű hajadonból" válik, rögtön jobban átérezhetjük az egyház által katolikus köntösbe bújtatott farsangi ünnepek jelentőségét.
A tél derekán tartott mulatságok széles körű elterjedésében komoly szerepe lehetett a reneszánsznak is, mely a szigorú keresztény elvekkel vezérelte mindennapokba lassan, de visszavonhatatlanul csempészte be az ember örömre való elvitathatatlan jogát.
Persze alapvetőleg a farsang sem a keresztény hitvallás gyermeke. Mint ahogy a karácsonyi ünnepeknek is megvannak a maguk ókori gyökerei, ugyanúgy a farsangi ünneplés hagyománya is jóval a kereszténység előtti korokban indult hódító útjára – akkortájt a tél és tavasz küzdelmét szimbolizálta. A magát évezredeken át tartó pogány rítust – tekintve, hogy hiába üldözte – végül az egyház is elfogadta, és keresztény elemekkel ruházta fel. A pápai rábólintás hátterében pedig nagy valószínűséggel az az igen bölcs megfontolás húzódhatott, amely szerint ha valamit semmiképp nem tudunk tiltani, hasznos azt – természetesen szigorú keretek közé szorítva – de azért mégiscsak megengedni.
A farsangi szokások közül – a keresztény értékek errodálódásával párhuzamosan – a legtöbb országban leginkább a maszkabál hagyománya maradt fenn: az ünnepi időszak jelentősége, intenzitása, időtartama úgy csökkent, ahogy egyre inkább jelentőségét veszítette a nagyböjti időszak vallásos üzenete. Mivel azonban az önfeledtség, az öröm, a tánc, az evés-ivás kultusza sokkal inkább tartja magát, mint a keresztény erkölcsiség, a farsang valamilyen formájában Európa-szerte kedvelt ünnepi időszak – nem beszélve arról, hogy a farsang sok évezredes szimbolikus üzenete, miszerint a legzordabb tél felett is győzedelmeskedik a tavasz, még a hitetlenek szívét és megmelengeti némileg.