A másodperc törtrésze alatt történt. A szembejövő autó átvágott a mi sávunkba, és teljes sebességgel belénk rohant. Belefúródtam a kormányba, moccanni sem bírtam. Mindenem sajgott. Arra már nem emlékszem, hogy Mark mit mondott, de hirtelen belém nyilallt: Miért nem sír a baba? A férjem hátrafordult, és nem válaszolt. Abban a pillanatban megértettem: elment.
Akkor mondhatott nekem bárki bármit, hogy túlélem, hogy meggyógyulok, hogy minden rendbe jön, csak egyet tudtam biztosan: nem tudok élni a lányom nélkül. A balesetet követő napon az intenzív osztályon feküdtünk, s lelkünk legmélyén még mindketten reménykedtünk.
Akkor jöttek az orvosok, és közölték, hogy Madleine agyhalott. Már a következő lélegzetvétellel rákérdeztek arra, hogy hajlandók vagyunk-e szerveit átültetés céljára átengedni.
Nem haboztunk a válasszal. Mindketten rábólintottunk. Ennek a nyomorult napnak csak ez az igen adott értelmet. Arra gondoltam, hogy valahol messze, vagy éppen itt a közvetlen közelünkben él egy család, aki ugyanígy szenved, ahogyan mi. A különbség csak annyi, hogy az ő szenvedésük most véget ér, a miénk meg örökké velünk marad. Összeszorult a szívem az irigységre, hogy valaki jó hírt kap. Megmentheti a gyerekét, miközben mi bénultan, tehetetlenül itt fekszünk.
Akkor még nem értettem, hogy ez a döntésünk lesz az, amely valamelyest segít átvészelni az elkövetkező szörnyűséges hónapokat: fájdalmas nappalokat, álmatlan éjszakákat. Néhány héttel később köszönő levelet kaptunk. A konyhaasztalra támaszkodva olvastam. Két felnőtt kapta meg Madleine veséit, egy nyolcéves kisfiú a máját, és egy kislány a szívét.
Igen, fájdalmas volt dönteni a halott kislányunk szerveiről, de azt hiszem rosszabb lett volna, ha nem kapunk erre lehetőséget. Az elhatározást megkönnyítette, hogy korábban már beszélgettünk Markkal erről a témáról, persze önmagunkra gondolva. Mindketten donorok akartunk lenni.
Az igazság az, hogy ez nem hétköznapi téma a családokban. Csak minden harmadik amerikai polgár írt alá donornyilatkozatot, s az aláíróknak csak a fele tájékoztatta erről a szándékáról a családtagjait, akik váratlan balesetnél másképp határozhatnak. Ez a szám elég kétségbeejtő arra gondolva, hogy 38.000 ember vár sürgős szervátültetésre, s közülük naponta kilencen belehalnak a hiábavaló várakozásba.
Azóta a szörnyű novemberi vasárnap óta mintha mindenhol csak ezzel a témával foglalkoznának, tévében, rádióban, újságokban. A különböző híradások ugyanúgy állítják be a szervet felajánlókat: önfeláldozó hősök, akik képesek saját fájdalmukon felülemelkedni azért, hogy mégis igent mondjanak az életre. Ez a kép valós, amikor a döntést meghozzuk. De hónapokkal, évekkel később éppen ez az elhatározás válik az utolsó szalmaszállá, amiben megkapaszkodhatunk.
Amikor az édesapám három éve váratlanul meghalt, az édesanyám hozzájárult akkor, hogy a szemét átültessék.
Elvesztettem a lányomat és az apámat, s megmentettem fél tucat idegent. Ketten közülük most az édesapám mindig nevető szemével nézik a világot.
A kislányom szíve pedig soha, egy pillanatra sem szűnt meg dobogni.
Ez a szívszorító vallomás Linda Henry Savereide minnesotai, amerikai írónő története. Linda ismét anya lett, kisfia, Samuel két nappal azután született, amikor nővére harmadik születésnapját ünnepelték volna.