A reggeli végeztével már nagyon vártuk következő segítőnket a gyógytornász személyében. Nekem ugyanis megint az ürítéssel támadtak gondjaim. Illetve probléma csak abból adódott, hogy szorgalmasan követtem a nővérek utasításait, és öntöttem magamba a –férjemmel csak napközis tea néven emlegetett- kórházi üdítőt, ezzel újabb feszítő érzéseknek téve ki az alhasamat. Ugyanakkor a reggeli vizit alkalmával arra is szigorú utasítást kaptunk, hogy felkelni, és önállóan kimenni wc-re csak a gyógytornász látogatása után van esély. Egy darabig türelmesen vártam, de aztán hirtelen sürgetővé vált a problémám. Épp csöngetni akartam, mikor nyílt az ajtó, és belépett –ma már másodszorra, habár másik testben – a megmentőm. Gyors kis lábfejtorna, de mondtam, talán térjünk a lényegre! Felkelni nem is volt olyan egyszerű. Annyira sajgott a seb, alig bírtam megmozdítani a lábam, nemhogy megemelni! Valahogy mégis fél lábra álltam, elkaptam a segédeszközömet, és kimankóztam a fürdőszobába - durván másfél lépésnyire plusz fél fordulatra az ágyamtól. És utólag azt kell mondjam, ez viszonylag könnyen kivitelezhető volt. Gondoltam, csak gyakorlás kérdése és belejövök, mint kiskutya az ugatásba. A neheze ezután következett: a bugyimat lehúzni a térdgépen keresztül annyira, amennyire szükséges, valamint nyújtott –igazából 15 fokos elhajlási szögben rögzített- bal lábbal úgy ülni a wc-re, hogy bele is találjak, és ne menjen mellé. Nem szeretném részletezni, de azért azt elárulom, hogy a bugyim nem úszta meg!
Délutánra a kórházi személyzet olyan erősnek ítélt kétszeri mosdólátogatás után - és a második már simább, illetve szárazabb ügy volt!-, hogy engedélyezték a fogmosást, mosakodást is. Már éppen ideje volt, mert az utolsó kb. 36 órája történt! Valamikor délután a branültől is megszabadítottak, ami nemcsak azért esett jól, mert nyomta a kézfejemet, de nem is tudtam tőle rendesen kezet mosni.
Szóval a mosakodást, látogatást, kaját és vizitet kivéve teljesen eseménytelenül telt a nap, és este vettem észre, hogy egyetlen fájdalomcsillapítót sem vettem igénybe, pedig többször ajánlgatták. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is fájt –különösen mozgatás, felkelés után-, de az elviselhető tartományon belül. Elalvás előtt jött a kedvenc nővérkém, és megkérdezte, nem gond-e, ha kölcsönkéri az újságjaimat éjszakára. Mondtam, semmi gond, ha nem olvassa ki belőle a cikkeket! De cserébe kértem egy bogyót, csak a biztonság kedvéért. Ezzel aztán úgy aludtam, mint bunda!
Reggel félálomban éreztem, hogy a homlokomhoz nyomják a lázmérőt, de fel csak arra ébredtem, hogy bejött doktorúr. Kicsomagolta az őt érdeklő testrészemet, megdicsérte a munkáját –teljesen nyugodt az izület-, újra visszacsomagolt, majd azzal, hogy 2 nap múlva jelentkezzek kötözésre, hazabocsátott. Kaptunk még egy utolsó reggelit (legalábbis itt, a klinikán), és megint a gyógytornászt vártuk, aki majd megtanít az általam olyan nagyon félt lépcsőzésre. Jött, beszélt, és elment. Kedves volt nagyon, de hasztalan. A lépcsőzés tanítása csak elméletben valósult meg, így továbbra is azt éreztem a mumusomnak. Azt viszont közölte, jó lenne ha sietnénk! a pakolással, mert várnak a helyünkre. A mosdás és felöltözés –bár nehezen, de- kivitelezhetőnek bizonyult, és azzal is haladtam, amit az ágyon ülve elértem. De arra nem jöttem rá –persze tudom én, mióta két gyerekem van, hogy béna vagyok, amiért csak két kezem van, ráadásul most csak egy használható lábam-, hogyan pakoljak be a szekrényből a bőröndbe, de főleg, hogy cipeljem azt le a földszintre! És mivel senki se jött segíteni, úgy döntöttem, teljes lelki nyugalommal várom meg a férjem!
Lifteztünk lefelé, mert megengedték. Aztán a férjem intézte a papírokat, én meg csináltattam fényképet a legújabb, beépített testpírszingjeimről. Kár, hogy nem hozhattam haza. Mármint a felvételt!