A krónikus vesebetegek tápláltsági állapotát a dialízis önmagában nem javítja, sőt, a lebontó anyagcsere aktiválása és a kezelés okozta fehérje- és aminosav veszteség miatt a tápláltsági mutatókat ronthatja is. A dialízis előtti évek során a vesefunkció romlásával együtt nem csupán a vér salakanyag szintjei emelkednek, hanem kórossá válik az életfontosságú tápanyagok (fehérjék, zsírok, cukrok) hasznosítása, feldolgozása és az ásványi anyagok (nátrium, kálium, kalcium, foszfor) szintjének szabályozása, kiválasztása is. A dialízist közvetlenül megelőző időszakban (hónapokban-évben) fokozatosan csökken az étvágy, és ezzel együtt a tápanyagok – elsősorban a fehérjék és az energia – spontán bevitele. A veseelégtelen betegek sealbumin szinttel jellemezhető alultápláltsága fontos prognosztikus jel. Több ezer dializált beteg adatainak elemzésével megállapították, hogy minél alacsonyabb a se-albumin szint, annál nagyobb a halálozási kockázat, és viszont: a javuló sealbumin szint kedvezőbb életkilátást jelent. A 30 g/l alatti se-albumin szint a normálhoz képest 1,66-szoros, a 25 g/l alatti érték pedig több mint kétszeres halálozási kockázattal jár. A dializált betegek haláloki tényezői között vezetnek a szívés érrendszeri okok, a se-albumint ebben az összefüggésben tehát kardiovaszkuláris kockázati jellemzőnek lehet tekinteni. Az elégtelen tápláltság a sejtszintű anyagcsere-folyamatok és az endotél szintjén kapcsolódik a szív-érrendszeri betegségekhez. Az alultáplált veseelégtelen betegekben könnyebben erednek meg és nehezebben gyógyulnak a fertőzések, az endotél működésének zavara pedig – társulva a veseelégtelenség okozta kalcium-foszfor anyagcserezavarral – fokozza az érelmeszesedést, az agyvérzés, a szívinfarktus és az egyéb verőér-elzáródások lehetőségét. Mindez együttesen a fokozott halálozási kockázatban nyilvánul meg, amely hatásosan elsősorban a táplálkozás oldaláról befolyásolható.
Dr. Zakar Gábor
Fejér Megyei Szent György Kórház,
I. Belgyógyászati Osztály, Székesfehérvár
