Különösen így érzem, amikor olyan cselekvésre érzek késztetést, amelyek már nem illenek hozzám. Olykor szeretném egy boldog kurjantással üdvözölni a tavaszt, kerítésen átnyúló orgonát szakítani, rugdosni egy követ az utcán, összeszedni az utamba kerülő csodafényű vadgesztenyéket, s télen, ha van hó, alig tudom fékezni magam, hogy ne gyúrjak hógolyót, és ne vágjam hozzá falhoz, fához, valamihez, akármihez. A léleknek nincsenek ősz hajszálai, és ez nagyon jó, minden tilalmas tett ellenére is. Aki hosszú házasságban él, az szerencsés még akkor is, ha az idők során a szerelem megkopott a két ember között. Van azonban olyan is, hogy az együtt töltött élet jobban összekovácsol két embert, mint a szerelmi bájital. A napokban vendégségben voltunk barátainknál. Az asszony azt mondta, hogy a múlt hónapban volt az ötvenedik házassági évfordulójuk. Hozzáfűzte: „hát nem szörnyű?” A miénk is az idén lesz. Mondtam neki, az szörnyű, hogy így megöregedtünk, de nekem az elmúlt 49 évvel nincs bajom. A első év viszont borzalmas volt. Mint egy betörés alatt lévő csikó, úgy ficánkoltam. Akkor már évek óta egyedül éltem albérletben. Alig bírtam megszokni, hogy az esküvő óta alkalmazkodnom kell valakihez. Bőgve rohangáltam a háztömb körül, és azt „játszottam”, hogy azért sem megyek haza, mert otthon vár a férjem. Nehezen viseltem az éjszakai szuszogását. Nem tudtam elaludni, amíg a vállamon, hátamon volt a keze. Megvártam amíg elalszik, és óvatosan levettem magamról. Ma már a horkolása sem zavar, de az nagyon, ha este nem teszi a vállamra a kezét.

Aki viszont egyedül él, még nem biztos, hogy magányos. Aki magányos, még nem biztos, hogy egyedül él. Az ember társas lény, de nemcsak az ember az. A méhek, hangyák és az egyéb, magasabb fejlettségű állatok is csoportosan élnek, a maguk társadalmában. Ha egy állatot kiközösít a csoportja, esetleg el is pusztul. Mindenkinek szüksége van együttérzésre, szeretetre, hovatartozásra.

A tapasztalataim azt bizonyítják, hogy vannak szép számmal olyan idős emberek, akik megőrizték érzelmi életük gazdagságát. Sőt, olyanok is vannak, akik megözvegyülve megkeresték ifjúkori első szerelmüket, s ha már ő is egyedül él, új életet kezdtek együtt. Ezek a kapcsolatok többnyire jól sikerülnek, mert a sokáig parázson izzott érzelmük fellobban az újra találkozáskor. A férfiakra sem föltétlen az a jellemző, hogy egy bizonyos kor után elveszítik férfiasságukat, szexuális vágyukat.
A „naplemente előtt”-i szerelmet az okos ember nagyon megbecsüli, hiszen az érzelmi motiváció megfiatalítja az embert. Az elkülönülés, a hosszan tartó izoláció súlyos személyiség károsodással járhat. Az elmagányosodástól való szorongás készteti az embert ismerősök, barátok, társ szerzésre és megtartásra.

Aki csak egy kicsit is szereti önmagát, az másokat is tud szeretni. A társas lény természetes közege a szociális környezet. Az, aki nem tesz semmit azért, hogy legyen társasága, partnere, – korától teljesen függetlenül – az előbb utóbb önmagát kezdi el pusztítani. Önsors rontó módon nemcsak lelki hiányai lesznek, hanem érzékenyebbé válik a betegségekre is. Amíg valakinek fiatal a szíve-lelke, addig még nagyon is érdemes élni, hiszen „amíg az ember él, még mindig történhet valami” – írja Szerb Antal. Igaza van.