A rivalizáció – ilyen perek során legalábbis – szükségszerűen bekövetkezik. Még a gyermek érdekeit, lelki egyensúlyát szem előtt tartó szülőknél is megfigyelhető a fokozódó engedékenység, a megnövekvő türelem, változatosabb lesz a programszervezés és nagyobb az időráfordítás. Ezek a módszerek a rivalizáció viszonylagosan pozitív eszközökkel történő megvalósításához tartoznak, míg az alább felvázolt befolyásolási módok különböző mértékben, de mindenképpen károsan hatnak a gyermek pszichikumára.

• Jellemző a gyermek korrumpálása anyagi eszközökkel az egyik, vagy mindkét szülő részéről. Ilyenek lehetnek pl. a folyamatos ajándékozás, a gyerek anyagi, egzisztenciális igényeinek – gyakran egyébként a szülő pénzbeli lehetőségeit meghaladó – mértéktelen kielégítése…
• Igen gyakori, hogy az egyik, ritkább esetben mindkét szülő a gyermek fokozottabb kötődésnek reményében a nem kívánatos magatartást nem korlátozza; nem tilt és nem büntet.
• Főként kisgyerekeknél hatásos módszer a csábítás a gyermek vágyaihoz igazodó abszurd ígéretekkel, mint pl.: „kapsz majd egy lovat” (a lakótelepi lakásba)…
• Az egyik fél által helytelennek tartott magatartásformát a másik fél tudatosan engedi, serkenti, burkoltan jutalmazza – ennek célja a másik szülő tekintélyének aláásása.
• Az erőszakosabb szülő a másikat következetesen kiszorítja, kizárja a gyermekkel való közös tevékenységekből. Kedvezőtlenebb esetben a gyermeket a másik szülővel való minden kontaktusáért leszólja, elítéli, pl. „megint hányszor hívtad az apád, persze a számlát nekem kell kifizetni…”, „megint hol voltatok, máskor nem engedlek el vele…”, „mi ez a vacak, látni sem akarom… ”, stb… Ugyanez a szülő egyúttal minden, a másik szülővel szembeni negatív megnyilvánulást jutalmaz. A gyermek helyzete végképp akkor válik tarthatatlanná, amikor mindkét fél alkalmazza e módszereket, így a gyermek bármely reakciójával kiváltja szülei nemtetszését, haragját, sértettségét…
• A legrombolóbb taktikák közé tartozik a bűntudatkeltés érzelmi zsarolással: pl. ”sírok, mert elmész apáddal, és én egyedül leszek egész nap”, / ”beteg vagyok, és te elmész, nem is szeretsz”,/ „meghalok, öngyilkos leszek, ha elhagysz”,stb...; vagy a fenyegetés a másik fél preferálása esetén, pl.: ”úgy elmegyek, hogy sose látsz többet…”, stb..
• Nem ritka a már különélő szülő gyermekkel való kapcsolattartásának akadályozása különféle módszerekkel: pl. hivatkozás a gyermek nem létező betegségére, távollétére.
• Érzelmileg a legdestruktívabb módszerek közé sorolható még a gyermekek kölcsönös ”elrablása és visszarablása” óvodából, iskolából, játszótérről…

Ahol a rivalizációs befolyásolás erőteljes, a viták jelentős része a gyermekkel való érintkezés
körül folyik, pl. kivel legyen a hét végén, ki menjen érte az óvodába, ki adjon/ne adjon neki vacsorát, stb... Ennek következménye, hogy azok a gyermekek, akik egyébként mindkét szülővel szívesen vannak együtt, rettegnek a szülők egyidejű jelenlététől – az agresszív jelenetek ismétlődésének lehetősége miatt.

A rivalizáció lényege, hogy mindkét szülő a másik féltől való érzelmi leválást kívánja meg gyermektől, vagyis a gyermeknek az egyik szülőt a másik megtagadásával kell megnyernie. Miközben a gyermek számára a legnagyobb megterhelést talán az jelenti, hogy a szülők választást várnak tőle – amikor ez csak metakommunikatív úton közvetítődik a gyermek felé, a kivételesen szép esetek közé tartozik.

Mindezek nyomán természetesen a pszichés következmények sem maradnak el, s a gyermekért folyó harc egyenes következményeként a gyermeknél megjelennek a pszichés tünetek, mint:

• Súlyos bűntudat, önvád
• Érzelmi ambivalencia: a gyermek mindkét szülőt szereti és elutasítja egyidejűleg
• Kisgyermekektől életkorilag idegen érzelmi távolságtartás mindkét szülő vonatkozásában
• Mindkét szülővel kapcsolatosan átélt csalódás
• A sokféle ellentétes befolyás során kialakuló „érzelmi” tájékozódási képtelenség. A bizalomvesztés miatt gyakran alakul ki a teljes bezárkózás, az információ-visszatartás: a gyermek nem beszél érzelmi kérdésekről, mert “beszélni veszélyes“…

A gyermekek egy része gyorsan felismeri a szülők vetélkedéséből kovácsolható előnyöket. Azt a szülőt, amelyik éppen elmarasztalja, vagy kívánságát nem teljesíti, azzal bünteti, hogy a másik félhez fordul, “beárulja“ nála, ő pedig panaszokat azonnal orvosolja, „bizonyítva” ezzel a gyermeknek, hogy “ő a jobb szülő“. A szülők ezáltal gyorsan megtanítják gyermeküknek, hogy minden követelmény és kontroll alól ki lehet bújni, minden vágyat azonnal ki lehet elégíteni – hiszen máskülönben a gyermek elfordulásával bünteti a szülőt, ami az adott időszakban a szülőre nézve „végzetes” lehet: elveszítheti a pert. Jó intellektusú kisgyermekeknél, de főleg serdülőkorúaknál jellemző és veszélyeztető a tiltások hiányának a következménye, mert a serdülőkorban megjelenő új igények sokaságának kielégítésére jó táptalaj a szülők zsarolhatósága.
Külön élő szülők esetében tipikus, hogy a gyermek átköltözésével bünteti a szülői tiltást, s az sem ritka, hogy mindkét szülő kijátszásával csavargásba kezd. A szülők megtanítják – nevelési koncepciójuk egyeztetési képtelenségével, illetve saját érzelmi szükségleteik előnyben részesítésével – a gyermeket arra, hogy a konfliktust kiváltó helyzetet mindig a kiváltó helyzet elhagyásával oldja meg.
Kisgyermekeknél gyakorta előforduló taktika, hogy mindkét vetélkedő szülőt biztosítják választásukról. Ennek oka hol az erős szorongás, hol a faggatásoktól való gyors menekülés vágya, máskor pedig az a pozitív érzelem, amelyet az ilyen közlés kivált a szülőből.
Jellemző tünet – a tilalmak, követelmények megszűnése miatt – a szabályozatlan, fellazult, agresszív viselkedés; serdülőknél az azonos nemű szülővel történő erős azonosulás miatt pedig nem ritka a másik nem erőteljes elutasítása sem.
Mindezekből jól látható, hogy a válás igazi vesztese tulajdonképpen a gyermek, akit az események akár éveken át a „senki földjére” kényszerítenek. A rossz tapasztalatok, szabályozatlanság, az érzelmi bizonytalanság és kiszolgáltatottság komoly nyomokat hagy a gyermekben

Kettős kötésben

Nagy általánosságban elmondható, hogy minden harmadik, hasonló krízishelyzetet átélt gyermeknél magatartászavarok lépnek fel. A leggyakoribbak a szorongásos tünetek, melyek alvászavarban, éjszakai felriadásban, néha fejfájásban, hányásban, hasfájásban nyilvánulnak meg – természetesen negatív belgyógyászati státusz mellett… Jellemzőek még az evészavarok, elvétve dadogás is kialakulhat. Előfordulhat agresszív, irányíthatatlan magatartás, jelentős tanulmányi hanyatlás, nagyobbaknál csavargás, szökés, lopás, sőt, öngyilkossági kísérlet is.

A gyermekek a perek során elhúzódóan extrém mértékű érzelmi feszültségeket és súlyos érzelmi veszteségeket élnek át. Minden közeledési kísérletüket a másik fél szeretetmegvonása fenyegeti; az egyik szülőhöz való erős kötődését a másik szülő megtorlása követi, ami állandó szorongás forrásává válik. Mindkét szülőtől megfelelő távolságot tartani egy gyermek számára nem fenntartható, minél fiatalabb, annál kevésbé. Számos vonatkozásban tehát a gyermek kettős kötésben él. Ha pedig elpártolna is, a lemaradó szülő maximum csak gyakorlatilag tűnne el, érzelmileg soha; a gyermek a lemaradt szülő objektív megítélésére jó esetben is csak felnőttkorában lesz képes – miközben hiánya egész személyiségfejlődését áthatja, s azt negatívan befolyásolja.
A gyermekekkel és felnőttekkel foglalkozó szakemberek – függetlenül valamilyen pszichológiai irányzatnak való elkötelezettségüktől – egyetértenek abban, hogy a gyermekkori érzelmi veszteségeknek, traumáknak, a szülők krónikusan konfliktuózus kapcsolatának jelentős szerepe van a gyermeki személyiség diszharmonikus alakulásában, a gyermekkori magatartászavarok és a felnőttkori pszichiátriai és pszichoszomatikus betegségek, devianciák megalapozásában.

Cikkünk első része itt található: Vérre megy I.