Ha megpróbáljuk egy mondatban összesűrítve meghatározni, akkor azt mondhatjuk, hogy a természetgyógyászat olyan eljárások összessége, amelyek szelíden és holisztikus módon közelítve az emberhez az önszabályozó mechanizmusok aktiválása révén segítenek a megelőzésben, a gyógyításban és a rehabilitációban egyaránt.

Hogy mit jelent ez a manapság oly divatos szó: holisztikus? Ez valami olyasmit takar, amiről – ha megértjük a lényegét – mindjárt kiderül, hogy nem csupán egy újabb keletű divathóbort, hanem az embert és környezetét globálisan szemlélő, ősi gyökerekkel rendelkező gondolkodási és cselekvési rendszer. A holisztika értelmében az embert nem elszigetelt szervekből és lelki működésekből álló személyként, hanem a test-lélek-szellem-környezet egységében kell vizsgálni.

A betegség nem csupán kórélettani elváltozás, hanem a beteg életútjában bekövetkező szükségszerű esemény a maga szimbolikájával és jelzésértékével. Ebből az következik, hogy nem csupán a szervi vagy lelki sérülést kell helyreállítanunk, hanem ezeknek a jelzéseknek az üzeneteit is meg kell értenünk ahhoz, hogy meglássuk a történések okait. A terápia célja pedig egy harmonikus egyensúlyi állapot megtartása, illetve helyreállítása az egységen belül.

Ha megpróbáljuk a terápiás tevékenység oldaláról megragadni, akkor a természetgyógyászat felosztható klasszikus, újabbkori és távol-keleti gyógymódokra. A klasszikus módszerek képezik a természetgyógyászati terápia alapját (pl.: diéta, méregtelenítés, mozgás-, és masszázsterápiák, gyógynövények használata stb.). Az újabbkori módszerek általában csak komplexen, más módszerekkel együtt alkalmazva nyújtanak hatékony segítséget (pl.: neurálterápia, enzim-terápia, manuális medicina, kineziológia stb.). A távol-keleti gyógymódok rendszerszerűek: mindegyikük a maga egységes filozófiai szemlélete szerint alkalmazza a különféle gyógyító eljárásokat (pl.: táplálkozási terápiát, mozgásterápiát, gyógyszerek és gyógynövények alkalmazását, egyéb, speciális módszereket). Mindezekről a gyógymódokról részletesebben is olvashatnak majd ebben a rovatban.

A hivatalos orvoslás és a természetes gyógymódokat alkalmazó szakemberek közötti szakadék kialakulásához nyilvánvalóan hozzájárult az a tény, hogy a kilencvenes évek elején a „természetgyógyászok” szinte ellenőrizhetetlenül kezdtek tevékenykedni. Alaposabb felkészülés nélkül, pár napos képzésekkel is művelhették gyógyító eljárásaikat, ami sajnálatos visszaélésekre adott alkalmat. Ezt követően 1997-ben megszületett az új egészségügyi törvény és a természetgyógyászattal kapcsolatos kormányrendelet, amelyek részletesen meghatározzák, mi tartozik a hazánkban művelhető, nem hagyományos gyógyító eljárások körébe, kik, és milyen végzettséggel művelhetik azokat, valamint a folyamatos ellenőrzését is meghatározzák. Persze a szabályozás nemcsak jogi, hanem etikai kérdéseket is felvet. A lekiismeretes természetgyógyász sohasem lépi át gyógymódja lehetőségeinek határait. Betege érdekében mindig egyetértésre törekszik a mai orvostudomány képviselőivel, akikkel csak közösen tud segíteni.

Lehetséges, hogy egy napon majd egységes lesz a gyógyítás, amelyben mindkét orvosi rendszer egymás mellett működik, mint a beteg érdekében összedolgozó, egymást kiegészítő módszerek.