Olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt időm izgulni sem. Nyolckor beköszönt a doktorúr, megnézte és beikszelte a műtendő térdeket (kellemetlen, ha jelölés hiányában véletlen az egészségeset fúrják meg). Már éppen indult volna a para, mikor visszadugta a fejét az ajtón, és vidáman közölte, hogy „megnyertem az első helyet”, és már jött is a jóképű, ám kicsit morcos, jól megtermett fiatalember zöld overállban. Kocsira fel, irány a műtő. Közben egy kis jópofi részemről, egyrészt mert kíváncsi voltam, akkor is helyes-e, ha mosolyog, de főképp azért, hogy a saját feszültségemet oldjam. Helyes, és sikerült. Már bent is volt a branül a bal kézfejemben. A műtő előtt „összefutottam” egy csípőprotézis-beültetés előtt álló bácsikával. Sok szerencsét kívántunk egymásnak. A műtéti előkészítés alatt már nem is izgultam. Inkább figyeltem, érdekelt, miket csinálnak, de azért nem mertem kérdezgetni. Fel kellett ülni, fejet lehajtani, és a derékrészt kitolni, mert azon a részen szúrják az SPA-t. Az első bökés csak az érzéstelenítő volt, ezért azt még éreztem, de nem igazán fájt. A gerincszurit már nem is vettem észre, csak azt, hogy elkezd zsibbadni a fenekem, aztán –gondolom, ahogy nyomta be a cuccot- folyamatosan kúszott lefelé a lábamban. Érdekes volt, hogy mindezt a jobb oldalon éreztem, legalábbis az elején. Hangot is adtam aggodalmamnak, tekintve, hogy a bal térdemet kell műteni. Mondták, hogy ne izguljak, mindjárt zsibbad az mindenhol. 2 perc elteltével mintha mázsás súly lenne a lábamon, már csak épphogy meg tudtam emelni, újabb 1 perc elteltével már egyáltalán nem ment. Valahogy köldökmagasságban megállt az inger. Furcsa volt a szitu, mert én –bár megmozdítani nem tudtam, és nem is éreztem- mégis meg voltam róla győződve, hogy az én két lábam egymással párhuzamosan fekszik az asztalon, és valaki másét emelgetik ott előttem. Állítólag ez azért van, mert az agyban a láb utolsó érzett pozíciója rögzül. Ez az érzet egészen addig megmaradt, míg műtét után jó pár órával az érzéstelenítő hatása el nem múlt, és át nem vette helyét a hasogató fájdalom! De ne szaladjak ennyire előre, hisz még a műtéten sem vagyok túl!

Kaptam a branülbe valami kábító hatású szert, amitől az agyam is elzsibbadt kicsit, és muszáj volt miatta becsukni a szemem. Lehet, hogy kicsit aludtam is, de mégis mintha hallottam volna minden mozzanatot. Az is megmaradt például, hogy a dokim magyarázza-mutatja a dolgokat egy fiatal doktornőnek. Nagyjából a hátsó combizom inából történő kivételt követően –amiből aztán a szalag lesz, ha jól sikerül a műtét, és beépül- teljesen magamhoz tértem, és a háromnegyed monitoron –amit nem takart előlem a mellemnél felhúzott szokásos zöld paraván- kukkolva követtem a combcsont és a sípcsont kifúrását, valamint a szalag behúzását és rögzítését. Közben fél füllel hallottam az egyenletes pittyegést, és örömmel konstatáltam, hogy minden rendben halad. Szerettem volna kíváncsiskodni, hogy éppen mi történik, pontosan mit is látok a monitoron. Így utólag nem is tudom eldönteni, hogy –tőlem egyáltalán nem megszokott módon- szimplán csak nem mertem megszólalni, vagy próbálkoztam, csak valamiért nem jött ki mások által is hallható hang a torkomon. Egy idő után –hátha ezzel fel tudom hívni magamra a figyelmet- azzal kezdtem el szórakozni, hogy próbáltam a nem érzett alsó végtagjaimat a jelenlévők legnagyobb megdöbbenésére önállóan megmozdítani. Gondolom, nem lep meg senkit, hogy nem sikerült! De legalább eltelt a kicsivel több, mint egy óra, amikor újra elkezdtek körülöttem sürögni, és szóltak, hogy túl vagyok rajta, mindjárt végeznek. A doktorúr is odajött a fejemhez, és elmondta, hogy semmi szokatlan esemény nem történt, minden rendben volt, és jól sikerült a műtét. Mindjárt visznek a helyemre, és pihenjek.

Jött a zöld overallos, felkapott. Az érzéstelenítő még órákig hatott, így soha olyan könnyűnek nem éreztem még magam! Hát, ő nem így érzett!