A pszichodinamikus modell képviselői – Freud elméleti alapjai szerint – a viselkedést főképp tudattalanul ható pszichés erők határozzák meg, melyek egymással dinamikus kapcsolatban állnak, vagyis ezen erők együttes, ám korántsem statikus működése határozza meg alapvetően az emberi cselekvést. A pszichés eredetű problémák a tudattalanul ható erők közötti interakciók konfliktusából eredeztethetők.
Az elmélet szerint a személyiséget három nagy központi erő formálja, illetve ezek alkotják magát a személyiséget, nevezetesen a tudattalan, az én és a felettes én – id, ego és szuperego. Freud és számos követője szerint a tudattalanban zajló folyamatok alapvetőleg hozzáférhetetlenek számunkra, miközben cselekedeteink mozgatórugóját képezik.
Az idben zajló folyamatok alapvető célja a kielégülés, az öröm megszerzése: ez az örömelv. Freud abban is hitt, hogy az id ösztönkésztetései szexuális jellegűek, és leszögezte, hogy a kielégülésnek a gyermek legkorábbi fejlődési szakaszaitól kezdve szexuális dimenziói vannak.
A gyermek első évei során ráébred, hogy ösztönkésztetéseit nem elégítheti maradéktalanul: az id egy része egová alakul, mely az idhez hasonlóan kielégülést keres, azonban ezt már az ún. valóságelvnek megfelelően teszi. Az ego birtokában van ugyanis azon ismereteknek, melyeket a körülöttünk lévő világból és interakcióinkból, kapcsolatainkból szűrünk le. Az egyén már korán érzékeli, hogy az id késztetéseit nem elégítheti ki maradéktalanul, mivel ez a környezet negatív reakcióját vonja maga után, azonban kvázi kerülő úton, az értelemmel és akarattal bíró ego segítségével továbbra is az alapvetően meghatározó örömelv kielégítésére törekszik – természetesen immár komoly kopromisszumok árán, tehát a valóságelvnek megfelelően.
Az ego ezen felül úgynevezett énvédő mechanizmusokat dolgoz ki, amelyek által az elfogadhatatlannak ítélt tudattalan impulzusok kordában tarthatók. Az énvédő mechanizmusok kontrolljának fő célja a az id impulzusai által keltett belső nyugtalanság kivédése. A legalapvetőbb, (Freud által leírt) énvédő mechanizmus az elfojtás, mely egyébként a pszichoanalitikus terápiák központi fogalma. Az elfojtás célja a szorongás kivédése: a fájdalmas vagy veszélyes, épp ezért szorongást keltő gondolatait az egyén a tudattalanba száműzi.
A szuperego ugyanúgy születik az egoból, ahogyan az ego az idből. A szuperego tartalmai főképp a szüleinktől átvett szabályok, normák, erkölcsi tartalmak tárháza, ám ennél is több. A szülőktől tanult értékek introjektálásával avagy magunkba fogadásával azonosulunk szüleinkkel, ezáltal a későbbiekben az ő mércéjükkel mérjük magunkat. A szuperego két komponense: a lelkiismeret és az énideál.
Freud szerint a személyiség három része gyakran kerül konfliktusba egymással, azonban jó esetben stabil és elfogadható kompromisszumok születnek. Amikor egy konfliktus feloldhatatlan ellentétbe torkollik, válik az ember működése diszfunkcionálissá, illetve bármely rész működési deficitje (vagy túlműködése) pszichés problémákhoz vezethet.
