Neki új dolog, hogy le kell mondania édesanyja teljes birtoklásáról, figyelméről. Ha ebben a szituációban új tünetek lépnek fel, és tartósan fennmaradnak, legyen ez jelzés a számunkra. Mindenképpen próbáljunk meg olyan időpontot találni, amikor csak rá tudunk figyelni, és nem kell az együttlétünket megszakítani. Erre a legalkalmasabb az esti lefekvés ideje, ilyenkor már oldottabbak vagyunk, jobban tudunk a másikra figyelni. Könnyebben létre tudunk hozni egy intimebb légkört, mint napközben. Az esti beszélgetéseket nagyon fontosnak tartom, és általános receptként ajánlom mindenkinek. Ezeknek az intim beszélgetéseknek – tapasztalatom szerint – szerepük van a napközben köztünk és gyerekünk között létrejött konfliktusok feloldásában, rendezésében.

Gyakori konfliktust okoz például, ha valamit kérünk, vagy korlátozunk, vagy valamit nem engedünk meg. A tiltás okát szépen, türelmesen (akár többször is) tudatára, értelmére hatva elmagyarázzuk, mégis azt látjuk, hogy sokadszorra is nem a megbeszélt elvárásainknak megfelelően cselekszik gyermekünk, holott látszólag megértette, rábólintott.

Minél kisebb a gyerek, annál inkább egy vágykielégítő, halasztást nehezen tűrő, itt és most, azonnal jellegű érzelem irányítja viselkedését. A korlátozásokat, tiltásokat igazi sorompóként éli meg. Viharos gyorsasággal nagy indulatok keltődnek benne, és mindez a legtöbb esetben egy olyan érzelmi örvényt eredményez (szinte semmiségért hatalmas hisztit csap), hogy ilyenkor már a századszorra elismételt, ésszerű magyarázataink sem jutnak el hozzá. Ebben a helyzetben – ha még elég kicsi – próbáljuk ölbe venni, megtartani, amíg meg nem nyugszik, hogy élje át ebben a szétesett állapotában megtartó erőnket, ami biztonságot nyújthat számára.
Ha idősebb a gyerekünk, akkor adjunk módot, hogy egyedül maradjon, elvonulhasson, hogy indulatait levezethesse.

Esetleg érdemes nekünk is végiggondolni, nem túl sok korlátot szabunk-e, nemcsak korlátozásból áll-e kapcsolatunk? Az esti beszélgetéskor térjünk vissza ezekre a feszültségteli helyzetekre még akkor is, ha úgy érezzük már elrendeződött a vitás kérdés.

Lényegesnek tartom, hogy ezek a beszélgetések ne a történtekről, esetleg a számonkérésről szóljanak, hanem mindazokról az érzésekről, amelyek ezekben a helyzetekben bennünk vannak. Arról, hogy mennyire tehetetlennek éreztük magunkat, hogy mennyi düh, méreg, harag, negatív indulat tört elő belőlünk, ami felett igyekeztünk több-kevesebb sikerrel uralkodni. Mintát is tudunk nyújtani eközben, indulataink, érzéseink szavakba öntésével, ami tudjuk nagyon nehéz dolog.
Próbáljunk lehetőséget nyújtani arra, hogy gyermekünk kimondhassa ránk irányuló haragját, most már veszély nélkül.