Az iskolától sok gyerek, ha nem is fél, de bizonyos mértékben azért tart – ezért nemhogy a kisebbeket, de még a nagyobbakat sem érdemes korholnunk. Emlékezzünk csak vissza, hogy annak idején nekünk sem volt könnyű feladni a jóval kevesebb kötöttséggel járó szabadidőt, és visszailleszkedni a szabályokkal körülhatárolt iskolai rendbe. Különösen érthető a félelem az iskolakezdők esetében: idegen felnőtt vezetésével, javarészt idegen gyerekek között, teljesen új helyszínen és a korábban megismertekhez képest más szabályok szerint működő közösségben kell megfelelniük olyan követelményeknek, amelyekhez hasonlót eddig nem igazán támasztottak velük szemben. Ki ne félne ilyen helyzetben?
Sose legyen mumus az iskola!
A bölcsődéseknél, kisebb óvodásoknál teljesen természetes jelenség, hogy sírnak a reggeli elváláskor. Az iskolásoknál ez már nem tekinthető megszokottnak, de ettől még ne legyenek illúzióink: sok elsős kisdiák görcsbe rándult gyomorral lép be reggelente az iskola kapuin. Ez a szorongás néhány hét elteltével enyhül, majd jó esetben teljesen elmúlik, és legfeljebb előre bejelentett számonkérések idején erősödik fel ismét. Ha gyermekünk később sem tudta legyűrni félelmeit, semmiképpen se gúnyoljuk ki ezért, hanem támogassuk, igyekezzük megnyugtatni, és ami a legfontosabb: sose riogassuk, sose fenyegessük az iskolával vagy a tanárral! Ennél rosszabb üzenetet nem is lehetne küldeni egy gyerek felé, főleg nem akkor, ha eleve sarkalatos pontról beszélünk. A „ha az iskolában így viselkedsz, ki fognak rúgni vagy javítóba vitetnek”-típusú mondatokról (mert bármilyen hihetetlen, ilyen is létezik) pedig egyszer és mindenkorra feledkezzünk el! Itt nemcsak az üzenet rossz, de saját magunkból is hiteltelen figurát varázsolunk gyerekünk szemében a hasonló kitételekkel. A gyerek ugyanis tényleg kicsi – de ahogy mondani szokás, nem hülye, szemben azzal, aki annak nézi.
Igyekezzük tudatosítani gyermekünkben, hogy megértjük a problémáit: meséljünk sokat a mi iskolás élményeinkről, együtt vegyük meg a felszereléseket, de eközben ne akarjuk magunkat mindenáron ráerőltetni. Viszont legyen tisztában vele, hogy bármikor ott vagyunk, ha szüksége lenne ránk.
Nem kell felnőtt tempót várni
Az iskolakezdő gyerekek számára az első időszak rendkívül megterhelő. Ez nem feltétlenül rövidtávon jelentkezik, hanem hetek-hónapok távlatában érzékeljük majd. Ragaszkodjunk hozzá, hogy gyermekünk mindig teljesítse a kötelességeit: csinálja meg a házi feladatot, vigye be a szükséges felszereléseket, vegyen részt a kötelező programokban. A szigorú, kíméletlen kiképzőtiszt szerepét viszont felesleges felvenni, és alkalmazkodjunk inkább hozzá például egy közös leckeírásnál. Legyünk elnézőek és türelmesek, akármilyen nehéz is ez az adott pillanatban. Ha rászolgált a bizalmunkra, és tudjuk, hogy megcsinálja magától is a feladatait, nem kell minden nap többször, strázsamesterként a nyakára járni, ellenőrizni ezt – ezzel is csak az önbizalmát fogjuk erősíteni, ami egyébként is nélkülözhetetlen az iskolában.
Fontos, hogy ne stresszeljük gyermekünket feleslegesen a nagy egészhez képest lényegtelen dolgokkal: lehet, hogy most éppen fontosnak tűnik egy rosszabb teljesítmény, de később emlékezni sem fogunk rá. Ha viszont úgy reagáljuk le a dolgot, ahogy nem kéne, teszünk róla, hogy benne megmaradjon. Ez természetesen nem a következetes számonkérés hiányát vagy utódunk teljes szabadon engedését jelenti, hanem például azt, hogy az egyébként jó tanuló nagyobb gyereknél egyszer-egyszer becsúszik egy rosszabb jegy, felesleges úgy tennünk, mintha a világ vége érkezett volna el. Mi sem hozzuk minden nap a legjobb formánkat a munkahelyen, és egyetlen hiba miatt általában nem szokott megsemmisülni a világegyetem. Vagyis kezeljük a helyükön a dolgokat! Inkább ösztönözzük arra, hogy ne csüggedjen el, és próbálja meg kiköszörülni a csorbát. A drákói szigorú büntetésekkel biztosan nem ebbe az irányba hatunk – sokkal inkább azt kockáztatjuk, hogy ha a dolog sorozatos lesz, akkor a gyerek nem feltétlenül lesz őszinte minden esetben, ha a jövőben is becsúszik egy-egy rosszabb jegy. Arról nem is beszélve, hogy – mint azt említettük – a gyerekek azért legbelül, ösztönösen pontosan tudják, hogy egy dolgozat nem a világ. És ha ennek ellenére tőlünk minden rosszabb eredménynél „nem lesz belőled semmi!”-típusú színpadias kirohanásokat kapnak, azt is tudni fogják, hogy nem kell komolyan venni, amit mondunk, mert butaságot beszélünk.
Ismételten szögezzük le: mindez nem azt jelenti, hogy bukásra álló csemeténkre hagyjuk rá, ha nem készül a következő dolgozatra sem. Viszont teljesen felesleges hét-nyolc-tíz éves diákokat belehajszolni abba a teljesítménykényszerbe, ami alól a későbbiekben úgysem fogják tudni kivonni magukat. Lehet, hogy már iskolába járnak, de ők elsősorban ettől még mindig gyerekek. Vagyis az arany középút meglelése itt is igen fontos.
Más a fiúknak és más a lányoknak is
Jó, ha tudatosítjuk magunkban: különböző nemű gyerekeink másként reagálnak az iskolai környezetre. A lányok eleve korábban érnek és jobban meg akarnak felelni az elvárásoknak, így velük – többnyire kevesebb is a gond mind magatartásban, mind tanulásban. A fiúk pedig mindezek mellett még meccselnek is egymással az új közösségben, beállítják a hierarchiát, felmérik egymást – ez teljesen természetes jelenség és felesleges tragédiákat vizionálni miatta fiúgyermekeink jövőjébe. Idővel el fog múlni.
