Öt emlék, amit nem árt felfrissíteni saját tinédzserkorunkból

Öt emlék, amit nem árt felfrissíteni saját tinédzserkorunkból

Az idő megszépíti a múltat. Nagy igazság, bár tinédzseréveinkre persze nemcsak emiatt gondolunk ideális esetben életünk legjobb időszakaként. Azt viszont ne feledjük el, hogy ezekben az években sem volt minden fenékig tejfel – főleg, ha saját gyermekünk is belépett a kamaszkorba. Összeállításunkban öt olyan tényt járunk körbe, amelyet nem árt szem előtt tartanunk. 

Lázad? Ez a normális!

Gyereket – kamaszt – nevelni sokféleképpen lehet, de alapvetően két véglet között mozognak a szülők bizonyos további árnyalatok mellett. Az egyik szélsőség a szigorú, szabályfetisiszta megmondóemberek kasztja: „azt teszed, amit én mondok, különben baj lesz, akkor is, ha csak két percet késel, és arról sem te tehetsz.” A másik véglet a megengedő, néha túlságosan is engedékeny szülők csoportja, akik mindent ráhagynak a gyerekre – nem kell magyarázni, hogy tinédzserkorban ez sem különösebben kívánatos vagy célravezető, hiszen, ha valamikor elkanászodhat egy gyerek, hát az éppen ez a küzdelmes néhány év. Ugyanakkor egy szempontból a két véglet azonos: mindkét megközelítés kimondva-kimondatlanul a kamaszkori lázadásnak kíván elébe menni, illetve elfojtani azt. Ha mindent szabad, nincs mi ellen lázadni, ha pedig semmit sem szabad, és ezt már kiskorában a fejébe vertük, nem is fog kísérletezni vele – legalábbis ezt hiszi a szülő, aztán csodálkozik, hogy a gyereke ott veri át tizenévesen, ahol csak tudja. És hogy miért törvényszerű ez? Mert a lázadás teljesen természetes. Sőt, fontos is, hiszen a gyereknek meg kell tanulnia az életben a szülők nyújtotta biztonsági háló nélkül is boldogulni.

Mit tehet ilyenkor a szülő?

Leginkább azt, hogy megpróbál mindent a helyén kezelni: bizonyos csatákban nyugodtan hagyja a gyereket nyerni úgy, hogy a végeredmény kompromisszumnak tűnjön (most komolyan: azt leszámítva, hogy „mert csak”, gyakorlati szempontból mi a különbség aközött, hogy tizenegykor vagy éjfélkor ér haza?), és nyilván van olyan is, amit kategorikusan tiltani kell („nyugi, anya, kocsival megyünk, a Józsi vezet, de csak egy sört ivott”). Természetesen még a tiltás sem jelent garanciát arra, hogy a hátunk mögött nem fogja feszegetni a határokat, de higgyük el: ha a gyerek látja, hogy bízunk benne, és adott esetben éppen emiatt többet engedünk meg neki, mint más szülők a haverjainak, ő is komolyabban odafigyel majd ránk – és szerencsés helyzetben, amit kérünk, azt is jobban betartja majd.

Osztogathatunk tanácsokat, de lepereg róluk

A felnőttek szívesen osztogatnak tanácsokat, és sokszor roppant okosnak érzik magukat közben: tehetik, hiszen azért többnyire meghúzódik a bölcsességek mögött némi tapasztalat is. Ha pedig nem éltük át az adott helyzetet, biztos ismerünk valakit, aki igen, vagy rendelkezünk valami egészen hasonló élménnyel. Ez a tinédzserekre egyáltalán nem igaz, azon oknál fogva, hogy fiatalok, vagyis korábban gyerekek voltak, akiket mi óvtunk féltő gonddal minden lépésüknél. Figyelmeztethetjük őket, előjöhetünk a saját példáinkkal (bár ez néha nehéz, hiszen melyik szülő hozakodna elő például a maga kollégiumi bulis tapasztalataival, amikor éppen azt akarja megakadályozni, hogy a gyereke ugyanazt csinálja, amit annak idején ő is?), de ne számítsunk átütő hatásra: ha valamit a fejébe vesz, úgyis belemegy majd, mi pedig legfeljebb annyit mondhatunk, hogy na ugye. Amit a gyerek úgy értékel majd, hogy rúgtunk egyet a földön fekvő emberbe, pedig nem is így értettük. „Igazam volt, amikor tanácsot adtam neked, szóval jobban kellene hallgatnod rám” – mondjuk. „Látod? Mondtam, hogy rosszul jársz, és igazam lett. Okosabb vagyok, mint te” – hallja a kamasz.
Mindenkinek jobb, ha az adott balsiker/nemkívánatos eset/akármi után inkább leülünk, és átbeszéljük, mit tanult a kamasz a történtekből. Ezek után a tinédzser elraktározza magában az élményt, és ugyanazt a hibát lehetőleg nem követi el még egyszer. Felnőtté ugyanis a tapasztalataink tesznek bennünket, nem mások tanácsai.

Nem hiszik magukat mindentudónak

A tinédzsereknek nagy a hangjuk, és láthatóan mindent tudnak a világról, többek között ezért nem is szorulnak rá a mi tanácsainkra – nos, ez tényleg csak a látszat. Egy tizenéves sérülékeny, tele van belső bizonytalansággal, és rendszerint ezeket akarja leplezni a bicskanyitogató viselkedéssel. Ne feledjük el azt az időszakot, amikor tinédzserként mi magunk kezdtük el először megkérdőjelezni a szüleink álláspontját ebben vagy abban. Akár igaza van a gyereknek, akár nincs, ez önmagában mindenképpen jó dolog: megtanulnak nyitott aggyal, kritikusan gondolkodni. Rájönnek: attól, hogy valaki felnőtt, még cseppet sem biztos, hogy igaza van, vagy jól lát valamit. Pontosan ugyanannyi ostoba felnőtt mászkál a világban, mint ahány ostoba tinédzser, és ilyen környezetben egyszerűen meg kell tanulniuk, hogyan álljanak ki magukért, és hogy igenis vitatkozzanak, ha úgy érzik, nekik van igazuk.
Az persze más kérdés, hogy ez egy családi vita hevében adott esetben nettó pimaszságként jön le, de nagyon sok múlik azon, hogyan kezeli ezeket a helyzeteket a szülő. Ne legyenek illúzióink: a gyerek számára minta lesz a jövőben, amit csinálunk, hiába vitatkozik éppen velünk. Az érveket felsorakoztató vita és az indulatos személyeskedés között óriási a különbség.

Szakítás után nem elég beszélgetni

Néhány szerencsés kivételtől eltekintve mindnyájan átéltünk már néhány szakítást, és ezekre is áll, ami nagyjából minden másra az életben: gyakorlat teszi a mestert. Vagyis egy ilyen helyzetet is meg kell tanulni kezelni, és ha megszokni természetesen soha nem is lehet a vele járó fájdalmat, azért az ember egyre edzettebbé válik az évek során. Tudjuk, hogy egy ideig pocsék lesz, aztán egy idő után, remélhetőleg baráti segítséggel, temérdek búfelejtő estén túl már azon vesszük észre magunkat, hogy annyira nem elviselhetetlen a helyzet.

Nos, hát tinédzserként ez bizony teljesen új terep – relatívan nézve még akkor is, ha pár futó kapcsolat már szétment előtte gyermekünk életében. A megtört szívvel járó depresszió, magány, elhagyatottság, mély szomorúság egy kamasz számára ráadásul már csak azért is sokkal megterhelőbb, mert benne még másképp tombolnak a hormonok – nem is csoda, hogy sok tinédzser tényleg úgy érzi, hogy soha nem heveri ki Lacit / Annát / Pétert / Klárát. Mondani sem kell, egy ilyen helyzetben hiába vigasztaljuk őket: nem azért, mert nem értik, amit mondunk, hiszen ők is pontosan tudják, hogy rengeteg embernek nincs partnere. Azzal is tisztában vannak, hogy nem kell rágódni a múlton. Viszont még kevésbé képesek erre a gyakorlatban, mint némely felnőtt. Beszélgetni persze fontos, de legalább ekkora jelentősége van, hogy próbáljuk meg lefoglalni őket – már persze amennyire ez a szülőktől telik, mert egy 16-17-18 évesnek garantáltan nem az az álomszabadidőprogramja, hogy a szüleivel legyen, pláne nem bútól sújtottan. Szervezzünk nekik valamit, aminek örülnek, de függetlennek érezhetik magukat, és mindig hallgassuk meg őket emellett. És soha ne mondjunk neki olyanokat, hogy „ó, hány ilyen lesz még!”, meg „ugyan már, úgysem maradtatok volna együtt örökre!”

Semmit sem jelent számára, hogy „Használd a fejedet!”

Axióma: teljesen mindegy, hogy „jó gyerek”-e a kamasz fiunk vagy lányunk, garantáltan lesz olyan, hogy bajba keveredik majd: ebből a szempontból most mindegy, hogy nem kívánt terhességről, utcai verekedésről beszélünk, vagy egy olyan, hosszabb távon mindenképpen szerencsésebb esetről, amikor „csak” fejreáll egy buliban. A jó szülő először meggyőződik róla, hogy a körülményekhez képest elfogadhatóan van-e a gyerek, és csak utána teszi fel a kérdést arról, mire gondolt, mielőtt megcselekedte az adott dolgot. „Mégis mire számítottál? Hát használd már a fejed!”
Segítünk, és elmondjuk helyette, mire gondolhatott:
a) „Na, ez jó buli lesz, én is kipróbálom!”
b) „Ha ezt most nem teszem meg, minden haverom/a szerelmem azt gondolja majd, hogy gyáva vagyok.”
c) Semmire. A túlcsorduló hormonoktól felkorbácsolt érzelmei elborították az agyát, és a józan mérlegelés teljesen lehetetlenné vált.

És akkor most ezekhez vegyük hozzá a fentebb részletezett tényezőket. Egy 16 éves, tesztoszterontól fűtött fiú elborult aggyal nem ugyanúgy gondolja végig, mi lehet annak a következménye, ha nekimegy a másiknak egy vita hevében, mint egy felnőtt. Könnyen lehet, hogy mérlegelt előzetesen – egyszerűen csak nem vett mindent számításba, és nem volt képes megfelelően felmérni a lehetséges eredményeket. És bizony vannak olyanok, akik ezt sajnos később sem növik ki – ők azok, akiknek felnőttként is hiába mondjuk, hogy „használd a fejedet!”

 


Szakértőink

dr. Sánta Zsuzsa dr. Sánta Zsuzsa gyógyszerész
dr. Felkai Péter dr. Felkai Péter utazásorvos
Bujdosó Mara Bujdosó Mara pszichológus
Somogyi Andrea Somogyi Andrea pszichiáter
dr. Sáry Gyula dr. Sáry Gyula belgyógyász
dr. Pataki Gergely dr. Pataki Gergely plasztikai sebész
dr. Káposzta Zoltán dr. Káposzta Zoltán neurológus
dr. Apor Péter dr. Apor Péter belgyógyász, sportorvos
dr. Fekete Ferenc dr. Fekete Ferenc andrológus
dr. Kósa Zsolt dr. Kósa Zsolt szülész- nőgyógyász
dr. Bálint Géza dr. Bálint Géza reumatológus
dr. Süli Ágota dr. Süli Ágota pszichiáter, pszichoterapeuta, gyermekterapeuta
Solymosi Dóra Solymosi Dóra dietetikus
dr. Sahin Péter dr. Sahin Péter gasztroenterológus
dr. Nagy Andrea dr. Nagy Andrea gyermekorvos



Bezár