Jó­ma­gam gya­kor­ló pszi­chi­á­ter­ként krí­zis­ben lé­vő egyé­nek­kel és csa­lá­dok­kal is fog­lal­ko­zom. Hét­ről-hét­re sok időt töl­tök olyan em­be­rek­kel, akik úgy ér­zik, ösz­sze­tört az éle­tük, nap­ja­ik meg­szo­kott rit­mu­sa szét­esett. A krí­zi­se­ket mind­an­­nyi­an is­mer­jük, éle­tünk so­rán több­ször is át­él­jük. Vi­ha­ros „szü­le­té­sek” ezek, de az él­mé­nyek kö­zép­pont­já­ban min­dig va­la­mi­lyen el­vesz­tett do­log áll. Né­ha, amint va­ló­szí­nű­leg Jó­zsef­nél is, a bi­za­lom, a meg­szo­kott és ki­szá­mít­ha­tó dol­gok meg­hitt tá­ma­sza tű­nik el hir­te­len. Más­kor egy sze­re­tett sze­mély el­vesz­té­se ér min­ket ké­szü­let­le­nül. Ilyen­kor érez­zük, hogy vá­rat­lan és irá­nyít­ha­tat­lan ese­mé­nyek ör­vé­nyé­be ke­rül­tünk. Meg­pró­bál­juk min­den ener­gi­án­kat ar­ra hasz­nál­ni: ne­hogy „elveszítsük a fo­na­lat”, a fo­lya­ma­tos­ság ér­zé­sét.
Ka­rá­csony tá­ján a pszi­chi­át­ri­ai szol­gá­lat­nál je­lent­ke­ző, krí­zis­ben le­vők szá­ma ug­rás­sze­rű­en meg­nő. Ami­kor egy egész, föld­ré­sze­ken át­íve­lő kul­tú­ra tu­da­to­san vagy ön­tu­dat­la­nul ar­ra az el­ső szü­le­tés­re em­lé­ke­zik. Ar­ra a szü­le­tés­re, ami nem csu­pán Má­ria és Jó­zsef éle­tét vál­toz­tat­ta meg, mert (ha an­gya­li be­avat­ko­zás ré­vén is) utat en­ged­tek az is­me­ret­len­nek, a ki­szá­mít­ha­tat­lan­nak, de azért is, mi­vel egy kor­szak zá­rult le egy­szer és min­den­kor­ra. El­kez­dő­dött va­la­mi egé­szen Új.
Va­jon csök­ken­ne-e a pszi­chi­át­ri­ai, pszi­cho­ló­gi­ai se­gít­sé­gért fo­lyam­adók szá­ma, ha krí­zi­se­in­ket el­ső­sor­ban szü­le­tés­ként, és nem vesz­te­ség­ként él­nénk át? Ha az is­me­ret­lent és a ki­szá­mít­ha­tat­lant, az ép­pen még lát­ha­tat­lan „szü­le­tő­ben lé­vőt” el tud­nánk fo­gad­ni?
Nem min­den­ki­nek jut egy an­gyal, mint Jó­zsef­nek, aki bá­to­rít: „tarts ki, ha nem is így kép­zel­ted, ne félj sem­mi rossz sem tör­té­nik”. Ta­lán az a leg­fá­jóbb, hogy na­gyon ma­gunk­ra ma­ra­dunk a fáj­dal­munk­kal, fé­lel­münk­kel. Meg­ije­dünk, és má­so­kat is meg­ijesz­tünk. A krí­zi­sek­kel fog­lal­ko­zók at­ti­tűd­je ha­son­lít egy bá­bá­é­ra.Ta­pasz­talt as­­szony, aki sok szü­le­tést lá­tott már. Nem ijed meg a fáj­da­lom­tól, tud­ja, mennyi szen­ve­dés­sel jár va­la­mi új vi­lág­ra jö­ve­te­le. Lé­nye azt az ősi ta­pasz­ta­la­tot hor­doz­za: az el­mú­lás és a szü­le­tés kéz a kéz­ben jár­nak.
Év vé­ge van, is­mét új­ra ün­ne­pel­jük azt a ré­gi, mes­szi­re ha­tó szü­le­tést. Mi, a ma élők lát­juk a tör­té­net foly­ta­tá­sát. Gon­dol­junk ar­ra is az ün­ne­pen, hogy az ak­ko­ri sze­rep­lők va­la­mi be­lát­ha­tat­lant, is­me­ret­lent tud­tak el­fo­gad­ni. Bol­dog ka­rá­csonyt!