Vitázzunk fair módon!
Vagyis ne személyeskedjünk, ne üvöltözzünk és ne fenyegessük, ne zsaroljuk egymást. Ha mégis így teszünk, gyermekünk úgy fogja érezni, hatalmas felelősséget helyezünk a vállára, hiszen innentől fogva ösztönösen a saját feladatának érzi majd kibékítésünket. Emellett rossz példát is mutatunk neki a jövőre és saját kapcsolataira nézve. Nagyon fontos az is, hogy a gyerek lehetőleg sose lássa a szüleit magukból kivetkőzve, kontroll nélkül tombolni, törni-zúzni, hiszen így elvész számára a biztonságot nyújtó apa vagy anya nélkülözhetetlen képe.
Kerüljük a felnőtt témákat!
Akármennyire is úgy érezzük, a személyeskedő vita hevében elő kell szednünk és társunk fejéhez kell vágnunk bizonyos témákat, a gyerek előtt tabu a szexuális élet, és az sem rá tartozik, ha úgy érezzük, hogy férjünk az előző este túl későn jött haza, és túl sok alkohol elfogyasztása után. Egy gyerek nem érett arra, hogy megértse ezeket a kérdéseket – éppen ezért csak összezavarják. Ugyanígy kerüljük a jelenlétében a keresetlen megjegyzéseket más rokonokra, ismerősökre is – a „Te is ugyanolyan kiállhatatlan vagy, mint az anyád!” típusú mondatok nemcsak fájdalmasan hatnak a kicsikre, de egyben kínos helyzetbe is hozhatjuk magunkat, ha a gyerek később – önkéntelenül – visszamondja szavainkat anyósunknak.
Sose vitázzunk róla a jelenlétében!
A gyerekek nevelési kérdései nem tartoznak rájuk. Nemcsak aláássa a szülői tekintélyt, ha a gyerek megérzi, hogy apjának/anyjának halvány fogalma sincs, egy adott helyzetben mi lenne vele kapcsolatosan a megfelelő hozzáállás, hanem egyben azt is felismeri, hogy megoszthatja a szülőket a saját érdekei mentén. Mindez a gyerekeknél természetesen nem rosszindulatból vagy számításból fakad, hanem ösztönös viselkedés a saját érdekükben.
Mindig figyeljünk oda, hogy a megoldást is hallja
Ha már magát a vitát hallotta, alakítsuk úgy az eseményeket, hogy a megoldás pillanataiban is legyen jelen, ez ugyanis megnyugtatja majd a lelkét, másrészt azt sugalljuk vele, hogy minden konfliktus elrendezhető emberi keretek között. Ha nem sikerül megegyezni, dobjanak fel egy érmét – még ez is jobb annál, mintha mindketten sértődötten elvonulnak.
Ha már magát a vitát hallotta, alakítsuk úgy az eseményeket, hogy a megoldás pillanataiban is legyen jelen, ez ugyanis megnyugtatja majd a lelkét, másrészt azt sugalljuk vele, hogy minden konfliktus elrendezhető emberi keretek között. Ha nem sikerül megegyezni, dobjanak fel egy érmét – még ez is jobb annál, mintha mindketten sértődötten elvonulnak.
Biztosítsuk arról, hogy minden rendben
Akármekkora is volt a veszekedés, tudatosítsuk utána a gyerekben, hogy minden rendben, és kérjenek tőle bocsánatot, amiért kitették ennek a traumának. Az azonban fontos, hogy mindezt ne egyszerre tegyék meg, az ugyanis túlságosan formális jelleget kölcsönöz a szituációnak.
Sose kényszerítsük arra, hogy állást foglaljon a vitában!
Ez talán a legfontosabb szabály, amit MINDIG be kell tartanunk. A kettejük vitája nem a gyerekről szól, az is elég baj, hogy egyáltalán hallgatnia kell, hát még ha arra kényszerítjük, hogy álljon is oda valamelyik szülő oldalára. Nemcsak lehetetlen helyzetbe hozzuk ezzel, de bűntudatot is ébresztünk benne, amiért az egyik szülőt választotta.
Ne akarjunk tökéletesnek látszani!
Amennyiben azt akarjuk elhitetni a gyerekkel, hogy a családi élet konfliktusoktól mentes, arra sem lesznek megfelelően felkészülve, hogy a külvilágban óhatatlanul felmerülő nézeteltéréseiket rendezzék vagy kezeljék. Ha a gyerek tudja, hogy egy-egy hangos szó vagy eltérő vélemény semmin sem változtat a világ rendjén, aligha fog érzelmi sokkot kapni, ha az óvodában vagy az iskolában meg kell küzdenie valamiért a többiekkel. A szülőnek fel kell készítenie a gyermekét a való élet nehézségeire. Amennyiben úgy teszünk, mintha a világ rózsaszín lenne, csak neki ártunk vele.