A legtöbb ember a 20 hertz és a 20 kilohertz közötti tartományba eső hangfrekvenciákat érzékeli. Az alsó határ nagyjából az a tartomány, amibe egy koncerten vagy egy diszkóban közvetlenül a mélynyomó előtt állva beleremeg a nadrágunk és a zoknink, a felső szintet pedig az érzékelhető legmagasabb szúnyogzümmögésként képzelhetjük el. Bizonyos körülmények között azonban érzékelhetünk olyan frekvenciákat is, amelyek e tartományon kívül esnek. Például a szóban forgó friss kutatás szerint a búvárok a víz alatt akár egészen 100 kilohertzig is hallhatnak. Ennek pontos oka egyelőre nem ismert, de vélhetően az húzódik meg a háttérben, hogy a hang ilyenkor a hallócsontokon keresztül jut el az agyig – vélik a kutatók.

A „normális” hallás esetében a hanghullámok a levegőn vagy a vízen keresztül érkeznek a hallójáratokba, majd megrezegtetik a dobhártyáinkat. Utóbbiak három apró, egymáshoz kapcsolódó csonttal állnak összeköttetésben, ezek az úgynevezett kalapács (malleus), az üllő (incus) és a kengyel (stapes). A kalapács átveszi a dobhártya rezgéseit, és az üllő közvetítésével továbbadja azt a kengyelnek. Miközben a kengyel oda-vissza mozog, a belső fülben elhelyezkedő, folyadékkal teli csigának (cochlea) ütközik, itt történik meg a nyomáshullámok átalakítása olyan jelzésekké, amiket az idegrendszer közvetítése által az agyunk hangként érzékel. Mindeközben komoly mértékű erősítés történik.

A kutatók szerint mivel összefüggő eseményláncolatról van szó, a folyamatnak több olyan eleme is van, amely adott esetben kiiktatódhat abból. Például előfordulhat, hogy a nagyon magas frekvenciák közvetlenül a hallócsontokat stimulálják, és emiatt anélkül érkeznek meg a jelek az agyba, hogy a dobhártyák egyáltalán működésbe lépnének. Ennek köszönhető az is, hogy bizonyos bálnafajok a víz alatt is tökéletesen hallanak. A tudósok célja az volt, hogy megértsék utóbbi mechanizmust és a vízalatti hallást, azt vizsgálva, vajon ugyanazon tényezők húzódnak-e meg a háttérben.

Bizonyos ultrahang-frekvenciák a csiga folyadékát is stimulálhatják, amelynek következtében az maga is rezgésbe kezd, így a vizsgálatok elsődleges tárgya a jövőben az lehet, hogy a csontok közül melyek a legérzékenyebbek az ultrahangokra. Amennyiben a kutatások sikerrel járnak, és a szakemberek még alaposabban feltérképezik az emberi hallás mechanizmusait, nemcsak az előtt nyílhat meg az út, hogy fejlesszük a meglévő hallásunkat, de a hallássérültek, siketek gyógyítása területén is eddig elképzelhetetlen távlatokba tekinthetünk majd.