A család fogalmának, egyúttal minőségének, rendszerének, kiterjedtségének, összetettségének változása minden korban hozzárendelődött, alakult az adott társadalmi gazdasági szükségszerűségeknek.
G. Murdock híres és máig meghatározó kulturális antropológiai vizsgálatai során úgy találta, hogy a leggyakoribb házasságtípus az emberiség történelmében a monogámia volt, és bár a poligínia – azaz többnejűség – is nagy számban fordulhatott elő – ám főképp a nemek kiegyenlítetlen aránya miatt.
A poligínia gyakorisága a társadalmi fejletlenséggel mutat együttjárást: alacsonyabb fejlettségű társadalmakban gyakoribb volt a poligínia, és bár a mohamedán társadalmakban a Korán engedélyezi a többnejűséget, a poligínia jelensége egyre csökkenő tendenciát mutat a gazdaság és a társadalom modernizálódásával.
A család valamilyen formája minden emberi társadalomban létezett, de ezek a formák nagyon változatosak voltak; nem mutatható ki egyenes vonalú „családfejlődési” jellegzetesség; minden korban az adott társadalom kultúrájától függött, mely családtípus vált uralkodóvá
A gazdasági modernizáció eredményeképpen – írja Le Play már 1871-ben – háztartás a többcsaládos és a törzscsaládos típus uralma felől a nukleáris háztartás (család)-típus túlsúlya irányában változik a fejlett társadalmakban, amelyet Parsons már mint a családmagra korlátozódó háztartást ír le, amelynek jellemzői, hogy tagjai mozgékonyabbak, könnyebben változtatnak lakóhelyet, munkahelyet, bennük kevésbé érvényesül a szülők konzervativizmusa, és nem utolsó sorban a funkcionalista Parsons az ilyen típusú családban látta az ideális mikrotársadalmi választ avagy megoldást a nagy, makrotársadalmi-gazdasági szintű kérdésekre.
A társadalmak újramodernizálódásával a család alapvető funkciói – mint a termelési, fogyasztási, reprodukciós, szocializációs funkciók, illetve a felnőttek pszichés védelme – szinte teljes mértékben megváltoztak, és mára képtelenek betölteni az eredeti rendeltetésüket, összességükben tekintve a család meg- vagy fenntartását.
A családszociológiában mára egyértelművé vált, hogy a család lehet a „menedék egy szívtelen világban” – ugyanakkor annak a ténynek az igazsága is keményen tartja magát, hogy a családban – mint a modern társadalmakban általában – a kapcsolatok egyre felszínesebbé válnak, a viszonyok elhidegülnek, miközben az embereknek változatlanul szükségük van intimitásra, és amelyet közel sem biztos, hogy képesek az adott családi kereteken belül biztosítani önmaguk számára.
A családszociológiai elméletek középpontjában már évtizedek óta tartja magát az a „Háború a családban” néven elhíresült tétel, amely B. Berger és P. Berger nevéhez köthető, amelynek lényege, hogy a tradicionális családok illetve a tradicionális családi értékek felbomlása feltartóztathatatlan, amely bomlás azonban – minden konzervatív érveléssel szemben – nem egyenlő a pusztulással, hiszen a család, mint a társas együttélés alapegysége a legtöbb ember elemi szükséglete. A bomlás a szerzők szerint sokkal inkább jelenthet egyfajta csendes, de hosszú forradalmat, amelynek eredménye a gyökeres változás és felszabadító megújulás, amelyet azonban minden egyes családnak – és egyénnek – magának kell megvívnia. Az érdemi változáshoz azonban a belátás társadalmi szinten is szükségszerű, és elsősorban magának a családpolitikának kell hatékonyan alkalmazkodni az igények változásához, ezen túl pedig segítenie kell azok megvalósítását. Társadalmi szinten kell elfogadnunk, hogy többféle családforma létezhet, és ezeknek mindnek megvan a maga létjogosultsága, a családpolitikának pedig fő feladata kell, hogy legyen, hogy miközben nem avatkozik a családok magánügyeibe, anyagilag azonban támogatja a családokat, amelyek egysége – legyen szó bármilyen típusú családról – valóban nélkülözhetetlen védelmet jelent tagjai számára, és amely így – részint az egyén pszichés védelmen keresztül – biztosítja a társadalom egységét.
